Anna Terék
JELENA
JELENA
A gáznak eleinte jó szaga volt.
Olyan édes-büdös, mint mikor
nem akar begyulladni a tűzhely.
Az ember kattogtatja
az öngyújtót a gázrózsa mellett,
de az apró lyukakon át szökő gáz
minduntalan elfújja a lángot.
És az ember orrát megtekeri
az az édes-büdös szag.
Akkor már negyvenhét napja
voltam egyedül és nem tudtam,
Goran hol lehet és milyen nők
combját fogdossa egyenruhában.
Az egyenruha a nőkben soha
nem indít el semmit,
ha előtte nem hallgatták
végig a férfiak elképzeléseit,
miszerint a nők bugyija
rongyosra nedvesedik,
ha egyenruháról van szó.
Engem a tűzoltók hatnak meg,
mint annyi más nőt,
akinek, valamikor kislánykorában
a fülébe súgták,
s hát ott maradt a fejében,
hogy a nőkre az egyenruha
olyan hatással van, mint
bármelyik férfira
bármelyik meztelen női test.
Talán nem kellett volna.
Talán soha nem kellett volna hagyni,
hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben
egymásra épüljenek.
Emlékszem, mikor a második gyerekem
született, Goran leitatta az akkor
négyéves Joškát.
Álltunk a konyhában, a vendégekkel,
a gyerek a konyhaasztal lapján
ácsorgott, azt sem tudta,
hová kéne nézzen:
hol tudna elbújni előlünk.
Csak nevettünk, s Goran egyre
azt kérdezte tőle, táncol-e,
ha elénekli a nótáját.
A gyerek meg állt,
a konyhaasztal lapján,
nézte az apja arcát,
hátha abból megérti,
igazából mit is akar tőle,
Goran meg,
egyre csak mondta neki,
hogy táncoljon,
kap cigarettát,
kap pálinkát,
az asztal tetején táncoljon:
öccse született.
A gyerek nézett rám,
hiába, mert én Goran
elcsukló mozdulatát néztem,
ahogy a pálinkásüveg száját
a gyerek szájába nyomja,
hogy igyon, táncoljon már.
Az meg prüszkölt a körtepálinkától,
marta a torkát, mint a rossz gyereknek,
aki lecsavarja a hipó kupakját és
nagyokat nyel a maró folyadékból.
Sejtettem, valahol legbelül
mindig is sejtettem, a híreket
hallgatva, hogy ezek
a gyerekek nem hülyék.
Pontosan tudják, hogy
a lenyelt kortyok mindegyikével
egyre közelebb kerülnek
a halálhoz és a szemünkhöz.
Emlékszem, mikor Jovankát temettük,
az összes felnőtt csak meredt,
üveges halszemekkel
a koporsóban fekvő kis fehér testre.
Olyan dermedten feküdt,
csukott szemekkel,
hogy az ember szinte
a tenyerében érezte
a test ellenállását.
A merevséget.
Amitől nem lehetett volna
azokat a kis kezeket, kis lábakat
behajlítani, kicsavarni.
Az emberek
úgy figyelték a kis halottat,
mintha várnák: szólaljon meg végre,
mondja el, mi van a túlvilágon,
mit lát,
milyen szag van,
hová került,
mialatt ők nem figyeltek rá.
Mintha az ember összes bűntudata
ebben a figyelemben,
a halott megfigyelésében,
bűnbocsánatot nyerne,
s elfeledhetné
– maga a halott gyerek is –,
hogy sohasem figyelt rá
senki eléggé,
hiába
kiabált,
toporzékolt,
fetrengett.
Emlékszem, mielőtt lezárták volna a koporsót,
az anyja egyre hívta a körülötte álldogálókat,
hogy csókolják meg a halottat.
Mintha egy halott gyereket olyan könnyű lenne
megcsókolni.
Az öregekkel mégis más a helyzet,
amikor takarják épp le a fejüket a szemfedővel,
az embernek olyan érzése van,
hogy már megérdemelték a halált,
és máshogy nem is történhetett volna.
És a lecsukott szemük,
az a rezzenetlen arcbőr
nem olyan félelmetes, mint
egy halott gyerek
teljesen lebénult,
sápadtra keményedett
arcbőre.
És húzott oda engem is Jovanka anyja,
hogy csókoljam meg,
köszönjek el tőle.
Emlékszem, becsuktam a szemem,
hogy legalább ne lássam,
mit csinál a szám,
és úgy csókoltam meg
a kis halott Jovankát.
Mintha egy domború
bádoglapot csókoltam volna.
Lassan felfordult a gyomrom,
lenyeltem minden
félelmemet és hagytam,
hogy a szám hűlésnek induljon.
A kis halott meg,
meg sem mozdult.
Halottnak a csók, gondoltam,
de az anyja olyan elismerően
nézett rám.
Később, mikor a koporsót
zárták le éppen, láttam, hogy
az anyja integet bele a koporsóba,
és kiabálja a csukódó födél alá, hogy
szia!
szia!,
csak akkor láttam, hogy tényleg,
mint halottnak a csók, pont annyit ért
ez az elismerő tekintet.
Minden anya beleőrül abba,
ha a gyerekét koporsóban kell néznie,
amíg a virrasztás tart,
amíg le nem zárják,
de hiába is zárják le
a koporsó fedelét,
a halott gyerek arcát
és azt a borzasztó
csipkemintát
a szemfedő széléről
nem lehet elfelejteni úgysem.
Ezek az anyák azzal
az utolsó képpel a szemükben
alszanak el
és kelnek fel
minduntalan.
Mert a gyerek hiába hal meg,
utána sohasem történik semmi.
És marad a szívben egy repedés,
a repedésben meg lerakódik a félelem,
hogy akárhány gyereket is szülünk,
az mind meg fog halni.
Ezek az anyák néha
magukra gyújtják a házat,
vagy, hát, kinyitják a gázt.
Joška végül lenyelte azt a pálinkát,
de nem tudott táncolni, továbbra sem.
Nézett rám, én meg úgy tettem,
mintha nem is látnám.
Aztán valószínűleg
összecsúszott teljesen
tekintetének párhuzamosa,
olyan közelre látott csak,
amilyen közelre már nem érdemes.
Megindult a konyhaasztal kerek lapján,
kicsi lábai bukdácsoltak,
Goran tapsolni kezdett,
azt hitte, a gyerek most már táncol,
a vendégek lassan már szégyellték
az egészet, rá se néztek,
énekelték a saját dalaikat.
Bámultam az újszülöttömre,
mellemmel a szájában aludt el,
minden hangzavar és a bátyja
tántorgó tánca dacára,
mintha még mindig nem lenne
körülötte a világ.
Csak aludt, arcán azzal
a kifejezéstelenséggel,
és legbelül reméltem, nem szülök
több fiút, s Goran ezt a gyereket
nem itatja majd le.
