János Térey
A Halál a Ramblán
A Halál a Ramblán
Hullámzik tér és tenger közt a Rambla,
S kővé dermednek élő szobrai.
A Lányka átlát rajtuk: maskarák,
És ő nem az; most, uzsonnaidőben
Szeretne nem gondolni a kalandra.
Arcimboldo gyümölcsbe öltözött;
Hegyezi fülét a Rétor szavára
A bronzszínűre mázolt Légiós;
A Csontváz kerékpáron ül… de csak
Egy sötét akad a szobrok között:
Csak egynek van csillámporos palástja.
Feltűnően magányos. „Ez az egy
Csúfot űz mindenkivel”, így a Lányka.
Szemben velük, egy vén platán tövében
Che Guevara ügyel a csapatára,
Havannát rág, szemforgató szakember.
„A szembeszomszéd, az nem érdekel,
De ezt a fekete talapzatot,
Ezt körbejárom”, gondolja a Lányka.
A hullámminta végén ott a tenger.
Kegyelmet nem, csak haladékot adva,
Ő volt, ki a Lovaggal sakkozott?...
Nem hagyja el a posztját, mint a pincér,
Nem hasznos, mint a hordár, mint a hód.
Hullámzik tér és tenger közt a Rambla.
„Az rendben van, hogy felnő a szerephez,
De hogy jön ahhoz, hogy Halál legyen,
Akárki is? Milyen megélhetés
Miféle bűne vonzza dobogóra?
Maga dönt róla: zord lesz vagy kegyelmes?”
Öt lépés távolság: örökszabály,
Ha hirtelen megmoccan egy szobor,
Ha csuklyáját fölhajtva szisszen egyet,
S a megszeppent Lánykának sorsjegyet nyújt
A jókedvű, ezüstarcú Halál.
