a bronzarcú szobor
az elefántcsont fogú rabnő
két nappal az aukció előtt
megbetegedett

összegörnyedt
úgy sajognak ízületei
hasogatnak a rések vékonyka csuklóin
a fájdalomtól véresre harapta korall ajkait

dermedt-merev félelemmel bámul
a feszültségtől elzsibbadt, merev lett nyaka
a karja elgyengült és lehanyatlott
a markában összegyűrt levélke kiesett

a tapasztalt restaurátor
hozzásimult helyreigazítva
elmozdult márvány csigolyáját
s ezt súgta „ne féljen, cseppet roppanni fog”
hűlnek a mellkasban felsejlő könnyek

azt a helyet dolgozza ki épp
ahol szétfolyt s odaszáradt a festék
az ujjak megfehéredett kis csontjain
bajuszából kefét csinál
tisztítja a törések helyét, varratokat, hónaljat, a vágásban a rásütött bélyeget

összerezzeni csak később
a kalapácsütésre fog
s akaratlanul is zavarba jön
amikor új gazdája csettint egyet nyelvével