Draginja Ramadanski 
Übersetzer:in

auf Lyrikline: 1 Gedichte übersetzt

aus: ungarisch nach: serbisch

Original

Übersetzung

JELENA

ungarisch | Anna Terék

A gáznak eleinte jó szaga volt.
Olyan édes-büdös, mint mikor
nem akar begyulladni a tűzhely.
            Az ember kattogtatja
            az öngyújtót a gázrózsa mellett,
            de az apró lyukakon át szökő gáz
            minduntalan elfújja a lángot.
            És az ember orrát megtekeri
            az az édes-büdös szag.
Akkor már negyvenhét napja
voltam egyedül és nem tudtam,
Goran hol lehet és milyen nők
combját fogdossa egyenruhában.
                        Az egyenruha a nőkben soha
                        nem indít el semmit,
                        ha előtte nem hallgatták
                        végig a férfiak elképzeléseit,
                        miszerint a nők bugyija
                        rongyosra nedvesedik,
                        ha egyenruháról van szó.
                        Engem a tűzoltók hatnak meg,
                        mint annyi más nőt,
                        akinek, valamikor kislánykorában
                        a fülébe súgták,
                        s hát ott maradt a fejében,
                        hogy a nőkre az egyenruha
                        olyan hatással van, mint
                        bármelyik férfira
                        bármelyik meztelen női test.
Talán nem kellett volna.
Talán soha nem kellett volna hagyni,
hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben
egymásra épüljenek.
            Emlékszem, mikor a második gyerekem
            született, Goran leitatta az akkor
            négyéves Joškát.
            Álltunk a konyhában, a vendégekkel,
            a gyerek a konyhaasztal lapján
            ácsorgott, azt sem tudta,
            hová kéne nézzen:
            hol tudna elbújni előlünk.
            Csak nevettünk, s Goran egyre
            azt kérdezte tőle, táncol-e,
            ha elénekli a nótáját.
            A gyerek meg állt,
            a konyhaasztal lapján,
            nézte az apja arcát,
            hátha abból megérti,
            igazából mit is akar tőle,
            Goran meg,
            egyre csak mondta neki,
            hogy táncoljon,
            kap cigarettát,
            kap pálinkát,
            az asztal tetején táncoljon:
            öccse született.
            A gyerek nézett rám,
            hiába, mert én Goran
            elcsukló mozdulatát néztem,
            ahogy a pálinkásüveg száját
            a gyerek szájába nyomja,
            hogy igyon, táncoljon már.
            Az meg prüszkölt a körtepálinkától,
            marta a torkát, mint a rossz gyereknek,
            aki lecsavarja a hipó kupakját és
            nagyokat nyel a maró folyadékból.
                        Sejtettem, valahol legbelül
                        mindig is sejtettem, a híreket
                        hallgatva, hogy ezek
                        a gyerekek nem hülyék.
                        Pontosan tudják, hogy
                        a lenyelt kortyok mindegyikével
                        egyre közelebb kerülnek
                        a halálhoz és a szemünkhöz.
                                    Emlékszem, mikor Jovankát temettük,       
                                    az összes felnőtt csak meredt,
                                    üveges halszemekkel        
                                    a koporsóban fekvő kis fehér testre.
                                    Olyan dermedten feküdt,
                                    csukott szemekkel,
                                    hogy az ember szinte
                                    a tenyerében érezte
                                    a test ellenállását.
                                    A merevséget.
                                    Amitől nem lehetett volna
                                    azokat a kis kezeket, kis lábakat
                                    behajlítani, kicsavarni.
                                    Az emberek
                                    úgy figyelték a kis halottat,
                                    mintha várnák: szólaljon meg végre,
                                    mondja el, mi van a túlvilágon,
                                    mit lát,
                                    milyen szag van,
                                    hová került,
                                    mialatt ők nem figyeltek rá.
                                                Mintha az ember összes bűntudata
                                                ebben a figyelemben,
                                                a halott megfigyelésében,
                                                bűnbocsánatot nyerne,
                                                s elfeledhetné
                                                –  maga a halott gyerek is –,
                                                hogy sohasem figyelt rá
                                                senki eléggé,
                                                hiába
                                                kiabált,
                                                toporzékolt,
                                                fetrengett.
                                    Emlékszem, mielőtt lezárták volna a koporsót,
                                    az anyja egyre hívta a körülötte álldogálókat,
                                    hogy csókolják meg a halottat.
                                    Mintha egy halott gyereket olyan könnyű lenne
                                    megcsókolni.
                                                Az öregekkel mégis más a helyzet,
                                                amikor takarják épp le a fejüket a szemfedővel,
                                                az embernek olyan érzése van,
                                                hogy már megérdemelték a halált,
                                                és máshogy nem is történhetett volna.
                                                És a lecsukott szemük,     
                                                az a rezzenetlen arcbőr
                                                nem olyan félelmetes, mint
                                                egy halott gyerek
                                                teljesen lebénult,
                                                sápadtra keményedett
                                                arcbőre.                
                                    És húzott oda engem is Jovanka anyja,
                                    hogy csókoljam meg,
                                    köszönjek el tőle.
                                    Emlékszem, becsuktam a szemem,
                                    hogy legalább ne lássam,
                                    mit csinál a szám,
                                    és úgy csókoltam meg
                                    a kis halott Jovankát.
                                    Mintha egy domború
                                    bádoglapot csókoltam volna.
                                    Lassan felfordult a gyomrom,        
                                    lenyeltem minden
                                    félelmemet és hagytam,
                                    hogy a szám hűlésnek induljon.
                                    A kis halott meg,
                                    meg sem mozdult.
                                    Halottnak a csók, gondoltam,
                                    de az anyja olyan elismerően
                                    nézett rám.
                                    Később, mikor a koporsót
                                    zárták le éppen, láttam, hogy
                                    az anyja integet bele a koporsóba,
                                    és kiabálja a csukódó födél alá, hogy
                                    szia!
                                    szia!,
                                    csak akkor láttam, hogy tényleg,
                                    mint halottnak a csók, pont annyit ért
                                    ez az elismerő tekintet.
                        Minden anya beleőrül abba,           
                        ha a gyerekét koporsóban kell néznie,
                        amíg a virrasztás tart,
                        amíg le nem zárják,
                        de hiába is zárják le
                        a koporsó fedelét,
                        a halott gyerek arcát
                        és azt a borzasztó
                        csipkemintát
                        a szemfedő széléről
                        nem lehet elfelejteni úgysem.
                        Ezek az anyák azzal
                        az utolsó képpel a szemükben
                        alszanak el
                        és kelnek fel
                        minduntalan.
                        Mert a gyerek hiába hal meg,
                        utána sohasem történik semmi.
                        És marad a szívben egy repedés,   
                        a repedésben meg lerakódik a félelem,
                        hogy akárhány gyereket is szülünk,
                        az mind meg fog halni.
                        Ezek az anyák néha
                        magukra gyújtják a házat,
                        vagy, hát, kinyitják a gázt.
            Joška végül lenyelte azt a pálinkát,
            de nem tudott táncolni, továbbra sem.
            Nézett rám, én meg úgy tettem,
            mintha nem is látnám.
            Aztán valószínűleg
            összecsúszott teljesen
            tekintetének párhuzamosa,
            olyan közelre látott csak,
            amilyen közelre már nem érdemes.
            Megindult a konyhaasztal kerek lapján,
            kicsi lábai bukdácsoltak,
            Goran tapsolni kezdett,
            azt hitte, a gyerek most már táncol,
            a vendégek lassan már szégyellték
            az egészet, rá se néztek,
            énekelték a saját dalaikat.
            Bámultam az újszülöttömre,
            mellemmel a szájában aludt el,
            minden hangzavar és a bátyja
            tántorgó tánca dacára,
            mintha még mindig nem lenne
            körülötte a világ.
            Csak aludt, arcán azzal
            a kifejezéstelenséggel,
            és legbelül reméltem, nem szülök
            több fiút, s Goran ezt a gyereket
            nem itatja majd le.

© Anna Terék
aus: Halott nők
Újvidék: Forum Könyvkiadó, 2017
Audio production: Haus für Poesie, 2019

Jelena

serbisch

U početku je gas podnošljivo mirisao.
Neki slatki smrad, kao kada
neće da se razgori vatra.
Škljocaš upaljačem
pored gorionika
ali gas što nadire iz rupica
zagušuje plamen.
I samo zavrćeš nosom
od tog slatkog smrada.
Tada sam već četrdeset sedam dana
bila sama i nisam znala
gde je Goran i kakve ženske
vaćari i štipka u uniformi.
Uniforma u ženama nikad
ne izaziva ništa
ako se pre toga ne naslušaju
muških izmišljotina,
da im gaćice tobož ovlaže
do poslednjeg končića
na sam pomen uniforme.
Na mene deluju vatrogasci,
kao na bilo koju ženu,
kojoj su nekad, dok je bila
devojčica punili uši,
pa joj je ostalo u glavi,
da na žene uniforma
deluje tako kao na
ma kojeg muškarca
ma koje golo žensko telo.
Možda nije trebalo.
Možda nikada nije trebalo pustiti,
da se stvari lagano, praveći se važne,
jedna na drugu nadovežu.
Sećam se kad mi se rodilo
drugo dete. Goran je napio
četvorogodišnjeg Jošku.
Bili smo u kuhinji, s gostima,
dete se na dasci stola
batrgalo, nije znalo
kuda da pogleda:
gde da se sakrije od nas,
kikotavih, dok ga Goran
nagovara da igra,
evo, otpevaće mu omiljenu pesmu.
A dete je stajalo
na dasci kuhinjskog stola,
zureći u očevo lice,
da iz njega nekako shvati,
šta se zahteva od njega.
Goran je samo terao jedno te isto,
neka igra,
dobiće cigara,
dobiće rakije,
neka igra na stolu:
rodio mu se brat.
Dete me je gledalo,
uzalud, jer ga je Goran,
čije sam uglaste pokrete gledala
dok je grlić rakijske flaše
u dečja usta gurao,
samo terao da pije, da zaigra.
A dete je kašljalo od kruškovače,
štipala mu je grlo, kao očajniku
što odvrne masnu sodu
i klokotavo otrovnu tečnost ispija.
Slutila sam, u dubini duše,
oduvek sam znala, slušajući
vesti, da ova deca
nisu blesava.
Tačno znaju da ih svaki ispijeni
gutljaj dovodi
sve bliže
smrti i našim očima.
Sećam se, na Jovankinoj sahrani,
svi odracli su buljili,
staklastim, pibljim očima
u belo telašce u kovčegu.
Tako je kruto ležalo,
sklopljenih očiju,
da je čovek načisto
dlanovima osećao
njegovo protivljenje.
Ukočenost.
Zbog koje se nisu mogle
ručice, nožice
saviti, iskrenuti.
Ljudi su pomno gledali
malu pokojnicu
kao da čekaju: neka se najzad oglasi,
neka ispriča šta je na onom svetu,
šta se vidi,
kako miriše,
gde je dospela,
pošto je nisu sačuvali.
Kao da svekolika svest o krivici
u toj pomnosti,
u pomnom posmatranju pokojnika
iskamčuje oproštaj,
i kao da može da zaboravi
i samo pokojno dete
da ga nikada niko
nije dovoljno pazio,
uzalud
je plakalo,
lupalo nogama,
kaljužalo.
Sećam se, pre no što zakovaše kovčeg,
majka je jednako pozivala prisutne
da pokojnicu celivaju.
Kao da je umrlo dete tako lako
celivati.
Sa starima je ipak drugačije,
kada im stavljaju pokrov preko glave,
čovek ima takav osećaj
da su već zaslužili smrt,
da se drugačije i nije moglo dogoditi,
i sklopljene oči,
i skrutnuta koža
nisu tako strašni, kao
mrtvoga deteta
sasvim nepokretno
skočanjeno do belila
majušno lice.
I povuče me Jovankina majka,
da je celivam,
da se oprostim od nje.
Sećam se kako sam zatvorila oči,
da ne vidim
šta mi usne čine,
i tako celivah
malu mrtvu Jovanku.
Kao da sam poljubila
ispupčeno parče lima.
Lagano mi se prevrnu stomak,
progutah sve
predrasude i pustih
da mi se usta slede.
A mala pokojnica
ni makac.
Šta će pokojnici celov, pomislih,
dok me je majka tako zahvalno
gledala.
Potom, baš dok su kovčeg
zakivali, videh kako
majka maše ka kovčegu
i dovikuje u mračnu pukotinu:
zdravo!
zdravo!
Tek tada uvideh da zaista,
kao celov mrtvacu, baš toliko vredi
i njen zahvalni pogled.
Svaka je majka sumanuta
dok svoje dete gleda u kovčegu
tokom pomena.
Sve dok ga ne zakuju,
ali uzalud zakivaju
poklopac kovčega,
ionako ne može da se zaboravi
lice mrtvog deteta
i ona užasna
čipkana šara
sa ivice pokrova.
Te matere će zauvek
da počivaju
i da se bude
sa tom slikom pred očima.
Jer uzalud umire dete,
ništa se potom ne dešava.
Srce se raspukne,
i u pukotini se nataloži strah,
makar koliko dece da rodimo,
sva će umreti.
Te majke nekada
postaju palikuće
ili odvrnu gas.
Joška je najzad progutao rakiju
ali ni dalje nije igrao,
gledao me je, ja se činjah
da ga ne vidim.
Potom se zacelo
sasvim preklopiše
paralelele njegovog vida,
posta tako kratkovid
da ne beše nikakve vajde,
i krete no okrugloj ploči stola,
preplitao je malenim nogama,
Goran poče da mu tapše,
misleći da dete napokon pleše,
gostima dođe neprijatno
od svega, mada je poneko
za Goranom tapšao,
ostali pak
i ne pogledaše dete,
zauzeti pevanjem svojih pesama.
Zagledah se u novorođenče,
zaspalo sa sisom u ustima,
sred buke i bratovog
teturavog igranja,
kao da oko njega
još uvek nije svet.
Spavaše mirno, bezizražajnog lica
i u dubini srca se uzdah: neću rađati
više dece, Goran ovo dete
neće napiti.

Prevela s mađarskog: Draginja Ramadanski / Zlatna greda, 2013/141-142. / https://annaterek.wordpress.com/2016/06/06/jelena/