Roland Orcsik
Második természet
Második természet
Az úr csöngetett, a szolga pedig máris az ajtóban termett. Bújj beljebb, biztatta az öreg a
frissen borotvált suhancot. Nincs itt senki, mondta kedélyesen az úr, majd az ágyra mutatott.
A szolga tudta, mi következik: kicsatolta az övét, lehúzta a nadrágját, elővillant hófehér ülepe.
Hasra feküdt a nagy, bordó színű baldachinos ágyon. Nem, nem kell kötél, anélkül is menni
fog.Biztos? Az úr elővette a korbácsot, simogatta a rojtos bőrcsíkokat. Aztán suhintott vele
egyet, de nem erőből, hanem finoman, gyengéden. A szolga nem üvöltött, csak nyöszörgött,
próbálta visszafogni a zihálást. Azt akarom, hogy üvölts, kiáltotta az úr. A szolga szófogadóan
teljesítette a parancsot, az úr pedig egyre gyengédebben simogatta korbácsával kedvenc
idomítottját. Addig-addig suhintgatta a szolga libabőrös fenekét, mígnem egy zajos, reccsenő
hang véget nem vetett kamaradarabjuknak. A szolga fenekéből ezüstfényű rugó tört elő. Nem
igaz, mordult fel az úr, ez már a második ezen a héten, lőttek a forradalomnak, sóhajtott,
közben a kiálló rúgódarabkát tapogatta. Könnyekkel küszködött. Orrfacsaró bűntudat töltötte
be a szobát.