Paul-Eerik Rummo

The world did not invade my soul, it seeped into it

it did not break into my heart, it ate into it.

It spent long wakeful nights in the corner of my room,

a radiance round its head like a halo.

Did it want to comfort or torment me,

deliberately trimming the wick of my sleep-lamp?

Lull me? Rile me? Soothe me? Upset me?

Bind me in any way? Did it even want

anything at all? Perhaps at an hour

when my pupils shrank to pinpoints,

it entered like a passer-by in search of shelter,

rested a while, then sensing it was time to go,

braced itself and left without further ado -

as simply as it had come.

It left me to breathe its uncloying kindness,

its unbiting freshness; a steady flame -

a fire that does not destroy; a colourful sobriety;

a voice that is everywhere a brother, a sister;

a vivid indifference; wholeness is indeed

one - only one - oneness.

Pakottamatta maailma sieluuni suli,

pääsi sydämeen kuin itsestään,

jäi valvoessani huoneen pimeään

päässä pyhimyskehä kuin taivaan tuli.

Onko se lohduksi vai tuskan aihe?

Tuijottaen se pienensi lamppuni liekin.

Alkaako rauhan vai rauhattomuuden vaihe?

Velvoittaako se – vai tyhjiin viekin,

tuliko aivan suotta, sattumoisin?

Juuri kun silmäni näkö väsyi ja väheni,

silloinko juuri kulkija majaani läheni,

aikansa viipyi kunnes päätti toisin,

itsensä vyötti taas ja jälleen meni

vähin äänin niin kuin kerran tuli.

Koruton kauneus jäi muistokseni,

ei kova, vain karu; lenseä tuli

joka ei polta, jotakin vienoa, kainoa,

alati altis toista puoltamaan,

yhtä kaikki ja kaikenkaikkiaan

yksi ja ainoa – yksi – ainoa.

A világ nem behatolt lelkembe, hanem beleivódott,

nem betört szívembe, hanem befészkelte magát.

Hosszú álmatlan éjeken szobám sarkában kuporgott,

viselve feje körül szikrázó glóriát.

Ki tudja, mit akart, kínozni, vagy vigasztalni talán,

rövidre vágva álomlámpásom gyertyabelét?

Ringatni? Ingerelni? Nyugtatni? Rám ijeszteni?

Semmiért büntetni? Akart-e valamit? Tudja az ég.

Vagy épp azon az órán, amikor szembogaram

szinte semmivé szűkül, húzódott be, mint holmi vándor

házam szélárnyékot nyújtó falai közé,

megszedte magát, azután távozott magától.

Nem intett búcsút, ahogy érkezéskor sem

köszönt, s én csupán kedvességét szívhattam magamba,

szelíd komolyságát, egyenletes tüzét,

a tüzet, mely nem pusztít, minthogyha nem is volna.

Hang, mely fivérem helyett fivér, húgom helyett húg,

sugárzó közöny, a mindenség mindensége,

egyszerre minden, minden, ami van,

s mely egy és oszthatatlan, és soha nincsen vége.