Anna Terék

A gáznak eleinte jó szaga volt.
Olyan édes-büdös, mint mikor
nem akar begyulladni a tűzhely.
            Az ember kattogtatja
            az öngyújtót a gázrózsa mellett,
            de az apró lyukakon át szökő gáz
            minduntalan elfújja a lángot.
            És az ember orrát megtekeri
            az az édes-büdös szag.
Akkor már negyvenhét napja
voltam egyedül és nem tudtam,
Goran hol lehet és milyen nők
combját fogdossa egyenruhában.
                        Az egyenruha a nőkben soha
                        nem indít el semmit,
                        ha előtte nem hallgatták
                        végig a férfiak elképzeléseit,
                        miszerint a nők bugyija
                        rongyosra nedvesedik,
                        ha egyenruháról van szó.
                        Engem a tűzoltók hatnak meg,
                        mint annyi más nőt,
                        akinek, valamikor kislánykorában
                        a fülébe súgták,
                        s hát ott maradt a fejében,
                        hogy a nőkre az egyenruha
                        olyan hatással van, mint
                        bármelyik férfira
                        bármelyik meztelen női test.
Talán nem kellett volna.
Talán soha nem kellett volna hagyni,
hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben
egymásra épüljenek.
            Emlékszem, mikor a második gyerekem
            született, Goran leitatta az akkor
            négyéves Joškát.
            Álltunk a konyhában, a vendégekkel,
            a gyerek a konyhaasztal lapján
            ácsorgott, azt sem tudta,
            hová kéne nézzen:
            hol tudna elbújni előlünk.
            Csak nevettünk, s Goran egyre
            azt kérdezte tőle, táncol-e,
            ha elénekli a nótáját.
            A gyerek meg állt,
            a konyhaasztal lapján,
            nézte az apja arcát,
            hátha abból megérti,
            igazából mit is akar tőle,
            Goran meg,
            egyre csak mondta neki,
            hogy táncoljon,
            kap cigarettát,
            kap pálinkát,
            az asztal tetején táncoljon:
            öccse született.
            A gyerek nézett rám,
            hiába, mert én Goran
            elcsukló mozdulatát néztem,
            ahogy a pálinkásüveg száját
            a gyerek szájába nyomja,
            hogy igyon, táncoljon már.
            Az meg prüszkölt a körtepálinkától,
            marta a torkát, mint a rossz gyereknek,
            aki lecsavarja a hipó kupakját és
            nagyokat nyel a maró folyadékból.
                        Sejtettem, valahol legbelül
                        mindig is sejtettem, a híreket
                        hallgatva, hogy ezek
                        a gyerekek nem hülyék.
                        Pontosan tudják, hogy
                        a lenyelt kortyok mindegyikével
                        egyre közelebb kerülnek
                        a halálhoz és a szemünkhöz.
                                    Emlékszem, mikor Jovankát temettük,       
                                    az összes felnőtt csak meredt,
                                    üveges halszemekkel        
                                    a koporsóban fekvő kis fehér testre.
                                    Olyan dermedten feküdt,
                                    csukott szemekkel,
                                    hogy az ember szinte
                                    a tenyerében érezte
                                    a test ellenállását.
                                    A merevséget.
                                    Amitől nem lehetett volna
                                    azokat a kis kezeket, kis lábakat
                                    behajlítani, kicsavarni.
                                    Az emberek
                                    úgy figyelték a kis halottat,
                                    mintha várnák: szólaljon meg végre,
                                    mondja el, mi van a túlvilágon,
                                    mit lát,
                                    milyen szag van,
                                    hová került,
                                    mialatt ők nem figyeltek rá.
                                                Mintha az ember összes bűntudata
                                                ebben a figyelemben,
                                                a halott megfigyelésében,
                                                bűnbocsánatot nyerne,
                                                s elfeledhetné
                                                –  maga a halott gyerek is –,
                                                hogy sohasem figyelt rá
                                                senki eléggé,
                                                hiába
                                                kiabált,
                                                toporzékolt,
                                                fetrengett.
                                    Emlékszem, mielőtt lezárták volna a koporsót,
                                    az anyja egyre hívta a körülötte álldogálókat,
                                    hogy csókolják meg a halottat.
                                    Mintha egy halott gyereket olyan könnyű lenne
                                    megcsókolni.
                                                Az öregekkel mégis más a helyzet,
                                                amikor takarják épp le a fejüket a szemfedővel,
                                                az embernek olyan érzése van,
                                                hogy már megérdemelték a halált,
                                                és máshogy nem is történhetett volna.
                                                És a lecsukott szemük,     
                                                az a rezzenetlen arcbőr
                                                nem olyan félelmetes, mint
                                                egy halott gyerek
                                                teljesen lebénult,
                                                sápadtra keményedett
                                                arcbőre.                
                                    És húzott oda engem is Jovanka anyja,
                                    hogy csókoljam meg,
                                    köszönjek el tőle.
                                    Emlékszem, becsuktam a szemem,
                                    hogy legalább ne lássam,
                                    mit csinál a szám,
                                    és úgy csókoltam meg
                                    a kis halott Jovankát.
                                    Mintha egy domború
                                    bádoglapot csókoltam volna.
                                    Lassan felfordult a gyomrom,        
                                    lenyeltem minden
                                    félelmemet és hagytam,
                                    hogy a szám hűlésnek induljon.
                                    A kis halott meg,
                                    meg sem mozdult.
                                    Halottnak a csók, gondoltam,
                                    de az anyja olyan elismerően
                                    nézett rám.
                                    Később, mikor a koporsót
                                    zárták le éppen, láttam, hogy
                                    az anyja integet bele a koporsóba,
                                    és kiabálja a csukódó födél alá, hogy
                                    szia!
                                    szia!,
                                    csak akkor láttam, hogy tényleg,
                                    mint halottnak a csók, pont annyit ért
                                    ez az elismerő tekintet.
                        Minden anya beleőrül abba,           
                        ha a gyerekét koporsóban kell néznie,
                        amíg a virrasztás tart,
                        amíg le nem zárják,
                        de hiába is zárják le
                        a koporsó fedelét,
                        a halott gyerek arcát
                        és azt a borzasztó
                        csipkemintát
                        a szemfedő széléről
                        nem lehet elfelejteni úgysem.
                        Ezek az anyák azzal
                        az utolsó képpel a szemükben
                        alszanak el
                        és kelnek fel
                        minduntalan.
                        Mert a gyerek hiába hal meg,
                        utána sohasem történik semmi.
                        És marad a szívben egy repedés,   
                        a repedésben meg lerakódik a félelem,
                        hogy akárhány gyereket is szülünk,
                        az mind meg fog halni.
                        Ezek az anyák néha
                        magukra gyújtják a házat,
                        vagy, hát, kinyitják a gázt.
            Joška végül lenyelte azt a pálinkát,
            de nem tudott táncolni, továbbra sem.
            Nézett rám, én meg úgy tettem,
            mintha nem is látnám.
            Aztán valószínűleg
            összecsúszott teljesen
            tekintetének párhuzamosa,
            olyan közelre látott csak,
            amilyen közelre már nem érdemes.
            Megindult a konyhaasztal kerek lapján,
            kicsi lábai bukdácsoltak,
            Goran tapsolni kezdett,
            azt hitte, a gyerek most már táncol,
            a vendégek lassan már szégyellték
            az egészet, rá se néztek,
            énekelték a saját dalaikat.
            Bámultam az újszülöttömre,
            mellemmel a szájában aludt el,
            minden hangzavar és a bátyja
            tántorgó tánca dacára,
            mintha még mindig nem lenne
            körülötte a világ.
            Csak aludt, arcán azzal
            a kifejezéstelenséggel,
            és legbelül reméltem, nem szülök
            több fiút, s Goran ezt a gyereket
            nem itatja majd le.