Balázs Szálinger
Fiúk, férfiak
Fiúk, férfiak
Nem hiszem, hogy idealisták voltunk,
Azt hiszem, hogy mindig rend volt a fejben,
És ez alá nyújtható inakat,
Képlékeny izmokat rendelt a sors.
Nem hiszem, hogy túlfeszültünk, dehogy,
Hogy túlhittünk dolgokat, azt se nem,
És aminek foglyai voltunk, annak
Szégyen se volt foglyának lenni, sőt.
A szánkba hugyoztak, rosszakarattal
Festettek meg reflektorok mögül,
Átütött rajtunk a fény, és ami
Elakadt, azt jó fiúként kezeltük.
Bíztunk az ország öcsköseiben,
Hisz ők nekünk a bátyusaink voltak,
A nevünk se tudták, de kedvesen
Nyomtak puha barackot a fejünkre,
Mikor indultak, ők, a férfiak.
Ők azt mondták, mi vagyunk a fiúk.
De most rossz nézni a közös anyánkat,
Fáj, és fáj, hogy nem tud mit mondani.
Fáj, hogy félt, és fél, hogy fáj, és halott
Apánk csizmáját teszi az ágyunk elé:
Belenőttünk – s feljajdul az anyánk,
Mert emlékszik, hogy rajtuk lötyögött.
Nem tudjuk, hogy mit köt az oldalunkra,
S jól tudjuk, mert nem merünk odanézni.
Látjuk, hogy titka van, nem mondja el,
Olyan titok, ami szégyenbe hozná.
„Ijesztőek vagytok ti, férfiak.
Ijesztőek vagytok, induljatok.”
Mérhetetlen csalódottságot áraszt,
S mérhetetlen csalódottságot érzünk,
Mert végignéz rajtunk, és mosolyog.