István Kemény
„ÉS NEM ÉVSZAK”
„ÉS NEM ÉVSZAK”
– Most szépen elmormolom a várost –
pózoltam magamnak, mint aki mormol,
mint aki joggal beszélhet magában, pedig
ki se láttam az irodalomból.
Talajlélektani Kutató Intézet –
így becéztünk arra valami villát.
Most épp a kerítése mellett
járok, szemembe süt a csillár.
Huszonhat éves vagyok, más ilyenkor –
sarokhoz érek, de tudom az utat:
most két társasház jön. Igen. Meg is állok.
Lakónévsor: Pogány, Ellinger, Kutas.
Kéry. Stimmel. Mormolom a várost.
megint kimondtam. De túl magasztos.
Még háromszáz méter és villamossín.
Egyetemre járok, évet halasztok.
Itt majd egy gyógyszertőr. Igen, ZÁRVA-tábla,
mellette az ügyeletes patikák.
Tovább a fasoron befelé. Jó nagy
csönd. Velem sem kihaltabb a világ.
A lépteim puhák, de kabátzsebemben
három kulcscsomót csörget egy kéz:
a régit, az újat és az igazit
(utóbbi még meg sincs, a többi elvész).
Váratlanul elhallgatnak a kulcsok,
mint a nagycsalád, ha csönget az angyal.
Még két napom van, hogy elengedjen
egy lány, testében a fiammal.
Most szépen elmormolom …
Mintha egy autót hagynék ott az utcán
nyitott ajtókkal a helyszínelőknek –
nekem semmi közöm a jellememhez,
két külön szó vagyunk, talaj és kőzet,
jelen és múlt, jövő és jelen. Térek
haza. Nincs pofám kihívni a sorsot.
Nem gravitáció vagy szerelem, csak
a megszokás fűz ehhez a korhoz.
Azonos pályán a Földdel: közös hold,
közösen kivédett meteorzápor …
Városmajor utca, telefonközpont:
mormoló, nagy, sötét ironizátor.
Most szépen elmormolom a várost
– mormoltam, de csak a város mormolt,
az igazat mormolta a színtisztát,
de az egy ironikus kor volt.
Ironizált az az ősz, az az éjjel,
azok a házak, ahogy következtek,
ahogy a szél fújt, ahogy látszott,
de mégse látszott a vég meg a kezdet.
Csak tértem, tértem, tértem haza folyton
éveken át, éjjel, a bukás helyett.
Néha jöttek párok: elkésett,
veszekvő vagy szótlan idézőjelek.
