Vladimir Kopicl

Das Kind liegt in seinem Zimmer, kennt das Jahrhundert nicht.
Wacht es auf, trinkt es Wasser mit Zitrone. Die Zitrone
treibt in seinem Fläschchen, ein toter Planet: leblos,
zerschnitten, ausgepresst erfrischt sie doch das Kind
als wäre sie ein Katalog möglicher Väter. Niemand
versteht das, niemand liest es nach in einem Buch
oder von den Lippen ab: Zitrone macht die Lippen spitz
und ein Buch schließt die Jahrhunderte.
 
Das Wasser fließt, das Kind wächst ohne Unterlass. Es lernt
zu laufen, zu lesen und verlässt sein Zimmer
wie der Inhalt eines gelesenen Buchs für immer
in die Welt hinaustritt. Indessen ist auch das Jahrhundert
ausgewrungen, gedörrt wie ein Planet,
eine Ahnung von Frische treibt
am Bewusstsein vorbei.
 
Bald ist sie hier und wird – eine Spieglung im Glas – bald klar.
Nie ist sie wirklich: die Wirklichkeit
schläft in ihrem Zimmer.

L’infant jeu a l’habitació, no coneix aquest segle. Amb tot,
quan es desperta, beu aigua amb llimona.
La llimona flota dins l’ampolla com un planeta mort:
és morta, tallada, espremuda, però refresca l’infant
com una llista de possibles pares. No ho veu ningú,
no ho llegeix, ni en el llibre ni en els llavis, perquè la llimona
esmussa els llavis i el llibre tanca el segle.

Així, mentre l’aigua corre, l’infant no deixa de créixer.
Camina i llegeix i abandona del tot l’habitació,
igual que el contingut del llibre, un cop llegit,
surt per sempre al món. Mentrestant
el segle també està espremut, ressec com el planeta,
i s’albira com una cosa fresca flota vora la consciència.

És aquí i és gairebé clar, com un reflex al vidre,
però no és real: la realitat dorm a l’habitació.

A gyerek a szobában alszik, nem tud erről a századról. Mégis,
amikor felébred, kiissza a citromot és a vizet.
A citromszelet élettelen bolygóként úszik a víz felszínén:
holt, szeletelt, kifacsart, közben úgy felfrissíti a gyereket,
mint egy lehetséges apákról szóló jegyzék. Ezt senki sem látja,
senki sem olvassa, sem a könyvből, sem a szájról, mert a citrom
összerántja a szájat, a könyv pedig lezár egy évszázadot.

És miközben a víz folyik, a gyerek egyre nő.
Lépked és olvas, majd teljesen elhagyja a szobát,
miként a könyv tartalma, elolvasva,
örökre világgá illan. Mindemellett
az évszázadot is kifacsarták, kiszáradt, mint a bolygó,
közben valami friss sejlik fel, ahogy úszik a tudat szintjén.

Jelen van és majdnem világos, mint a visszatükröződés,
de valóságalap nélkül: a valóság bent alszik a szobában.