Ramunė Brundzaitė

mama, what happened here?
I ask and ask, already, one might say, grown up

rarely do I climb on a stool anymore to reach for something high

now I reach for other things, for example,
higher education –
so that I could still boast of something to my parents,
so that my relatives would be more forgiving: this one, after all, has a higher degree

mama, what happened here?
since childhood, she said, I was crazed,
always trying to comprehend what happens when you ascend

even now, I scrape my knees
choosing the wrong way
collecting black and blue marks like a child
smearing my hands with ink

this one writes and writes – what can we do? she has a higher degree
they don’t have much to boast of, my parents
in front of my relatives

mama, what happened here?
I don’t know why I wanted to be, like a boy, not a hairdresser,
but an astronaut

and then it began: earrings, climbing through windows,
staying away from home, friends, beer – I felt like I had set foot on the moon

a little later: poems about moonlight
and the search for an elevated moment – like Mačernis, our visionary

and yet I never reached a higher aerobatics
and remain
very much afraid
of heights

mama, itt mi történt?
kérdezem, kérdezem, úgymond már felnőtt fejjel

már ritkán állok sámlira hogy valamit elérjek

most máshol nyújtózom, mondjuk
a felsőoktatásban,
hogy legyen amit szüleimnek fölmutatni,
hogy a rokonok elnézzék nekem,
ez végülis magasabb végzettségű

mama, itt mi történt?
már gyerekfejjel, mondja, megbabonázott,
hogy mi történik, mi van egyre följebb

most is lehorzsolom a térdem
rossz irányba megyek
kék-zöld foltokat gyűjtök, mint egy gyermek
a kezem tintafoltos

ez folyton ír és ír – mit tehetünk, magasabb végzettségű
nem sokkal büszkélkedhetnek a szüleim
a rokonok előtt

mama, itt mi történt?
nem tudom, miért nem fodrász akartam lenni, hanem
űrhajós, mint valami fiú

de aztán jöttek a fülbevalók, ablakon kiszökések,
kimaradások, barátok, sörök – úgy éreztem, kikötöttem a holdon
és kicsit később holdfényversek voltak,
a fönségest kutattam, mint a látnok Macernis

a műrepülés végül nem jött össze
most is
tériszonyom van
a magasban

Mamma, com’è che è successo?
E chiedo e richiedo, ormai, direi, già adulta

Oramai è raro che salga su una sedia per raggiungere qualcosa in alto

Ora tendo a raggiungere ben altre cose
ad esempio, finire gli studi,
perché i miei genitori possano di qualcosa andar fieri
perché i parenti giudichino con più indulgenza:
beh, dopo tutto ha una laurea

Mamma, com’è che è successo?
Fin dall’infanzia, disse lei, ero irrequieta
cercavo sempre di sapere che ne sarà una volta cresciuta

Ancora oggi mi sbuccio le ginocchia
Scelgo strade sbagliate
Mi riempio di lividi come da bambina
Le dita si sporcano d‘inchiostro

Questa scrive, scrive – e cosa farai con la laurea?
Non hanno molto di cui andar fieri
i miei genitori davanti ai parenti

Mamma, com’è che è successo?
E non so perchè, anch’io come un bambino, non volevo diventare parrucchiera
bensì astronauta

E poi iniziò: orecchini, salire sulla finestra,
star fuori casa, gli amici, la birra – Mi sento come appena sbarcata sulla luna

e poco dopo: poesie sul chiaro di luna
e la ricerca dei momenti migliori – come diceva il nostro Macernis[1]

Non sono arrivata a fare acrobazie aeree
e tuttora
soffro ancora
di vertigini

[1] Vytautas Macernis (1921-1944) poeta lituano, viene citata una frase che racchiude l’essenza della poetica dell’autore, il valore della vita e di ogni momento prezioso della nostra esistenza N.d.T.

mama, kaj se je zgodilo
sprašujem in sprašujem najbrž že odrasla

redkokdaj se še moram povzpeti na stolček, da bi kaj dosegla

zdaj segam po drugih stvareh,
po visoki izobrazbi na primer,
še vedno se želim z nečim pohvaliti pred straši
in da bi sorodniki spravljiveje gledali name: ta ima vendar diplomo

mama, kaj se je zgodilo
vse od otroštva naprej, je rekla, sem se kakor obsedena
trudila izvedeti, kaj se zgodi, ko se dvigneš v višave

še vedno si praskam kolena
še vedno zatavam na poti
in kot v otroštvu zbiram modrice
moji prsti so umazani od črnila

ves čas samo piše – le kdo bi ji zameril, saj ima diplomo
moji starši se z ničimer
ne morejo pohvaliti pred sorodniki

mama, kaj se je zgodilo
ne vem, zakaj sem si tako kot fantki želela postati astronavt,
in ne frizerka

potem se je začelo: uhani, plezanje skozi okno,
pobeg od doma, prijatelji, pivo – kakor da bi z nogo stopila na mesec

in malce pozneje: pesmi o mesečini in
iskanje vznesenih trenutkov, kakor bi rekel pesnik Mačernis

ne, nisem dosegla vratolomnih višav akrobatskih pilotov
in se še vedno
zelo bojim
višine