Arpad Vicko 

Translator

pillangózó krisztus a kereszten
– – – –
csecsemõtrófeák
a szülõszoba folyosóján
– – – –
kifeszített tûzoltópupillákba
zuhanó
ötödik emeleti asszony
– – – –
léggömböt szopogat
egy nagyfejû kisfiú
– – – –
lepel alatt ugrásra kész szobor

Láng csap ki egy zuhanó vadászgépből. Koromszínű füst száll,
süketítő sivítás. Katapultálni! Ez most a parancs annak, akinek
még van hova. Család? Európa? Átvált a pánikkapcsoló, az agy
alkotóelemeire bontja a képeket. Mit látsz? El tudod mondani?
Erre most nincs idő. Speciális neuronok elemzik a színt, a formát,
a kontrasztokat. Fél másodperc múlva mozdulni fogsz, mintha

rakétával lőnének ki. Eldől, hogy a baleset kimenetele halálos lesz-e,
vagy marad még esély. A tudat végre tökéletesen éber. Az automata
pilótához pillanatonként tízmillió információ jut el, és ebből
most negyvenet közöl is veled. Persze így is a múltban élsz.
Nem a szemeddel, hanem az emlékeiddel látod a pusztuló arcokat,
amelyek körülvesznek, és mint egy sebész, lemetszed magadról

a feléd induló kezet, minden mosolyt, kimondatlan kérést.
A pusztítás az egyetlen dolog, amihez valóban értesz, és fájdalom
nélkül tagadod le magad előtt: a kannibalizmus nem csak Pápua
féltett öröksége. Mióta élsz, egy gyűlölködő koldusország
szennyét nyeled. Nincs rá mentség. De akármi történik, mindig
zajlik valami más is, az illúziók egyáltalán nem kivételek.

Ha az utcára csak szökőnapokon dugod ki az orrod, csetelsz,
levelezel inkább, és ritka fűszerekkel rafinált vacsorát főzöl
gyereknek, feleségnek, barátnak talán, mindez egy időre feledhető.
Elvégre az agy tudja, mi a fontos, mi nem az, amit pedig már ismer,
megtartja magának. Hűti, csillapítja magát. Számára még mindig
eldönthetetlen, hogy az utcán öldöklés folyik-e, vagy barbár

szerelmi tánc. Miközben híre jön, hogy egy tanár a bizonytalan
határszélen részeg huligánokat vezet egykori iskolájához, hogy
hatéves cigánygyerekekre támadjanak, itt egy nyakigláb kamaszfiú
a villamosból üzen telefonon a barátjának: „siess, leszarom a lábad”.
Az agyban minden tapasztalat nyomot hagy, és az archívumból
bármikor előhívható, ha érzésekkel párosul. Ilyenkor persze örülnél,

ha nem ismernéd ezt a nyelvet. De a következő pillanatban ebből is
muníció lesz, érv az ország és magad ellen, mert aki elmúlt negyven,
az már perfekt alvajáró, szétbogozhatatlan benne a személyes és
a kollektív képzelet. Ezért az automata pilóta mindig túl későn jelez.
A zuhanás feltartóztathatatlan. Miféle reményt akarsz? Még szerencse,
hogy az agy született ateista, mert elutazni csak az agyban lehet.

Meghalunk itt sorban, mint a kis bakák.
Ki karmot dicsér, ki robotot, ki hazug szót,
és boldog mind, ha pókhálóvá nyűtt takaró alatt
rózsaszín húst ölel. Amiről hallgatunk,

nem a nagy titok. Nem siklunk soká az idő taraján.
Negyven fölött az ember már kész temető.
Sűrű esőbe néz, az arcokat ernyők fedik,
de képzeletben még itt is hús után kap.

Így készülünk, ostobán, a varjak ünnepére.
Lesz nagy sírás, károgás. Pedig ha bevonul a győztes,
szekerén a megkötözött testtel, nevethetnénk is akár.
Sikerült a nagy átverés. Csak azt nem tudjuk, kinek.

Az utolsó személyvonat a legkülső vágányon
csikorogva megáll. A szellemek visszaveszik
megunt, sötét testüket, és a nedves peronra lépve,
akinek esernyője van, a szemerkélő esőben
azonnal bunkert épít magának, a bezárt kioszkok
felé pillantva felkészül az első támadásra.
A város behunyja szemét. Nem nézi a pusztító
szándékokat. Egyre zajosabban lakik, és leszokván
a beteges reménykedésről, éjjel-nappal enni akar.

Ahol a konyha jó, ott harminc évvel is vissza lehet
forgatni az időt. Így lesznek az éttermek újra
a kárvallottak búvóhelyei. A terítő kockás, az ajtó
nyikorog, só, bors, fogpiszkáló az asztal közepén,
de a dohányzást már betiltották. A pogromok
egyforma jelenéseit mégis jobb odakint várni.
A gyomok a külvárosokban gyökereikkel átfúrják
a betont, de a körutakon éjfél után is járnak
a villamosok, és a mentőautókkal még nem

a gyilkosok menekülnek. Van tehát ok a nyugalomra.
Akármi történjék, a sínek zenéje soha sem változik,
és akinek nincsen ágya, az eső is csak azt veri.
Meg a virágokat az emlékmű talapzatán. A bronzmadár
karmai közül senki sem tépheti ki a kardot. Az idő
törvénye, mint a szeleké: mindegy honnan, csak fújjon.
Ha lapot küldesz innen, mást ne írj! És ne áruld el a város
nevét sem! A bunkerekben reggelig már kihúzzuk.
A cementlapok odakint neonfényben ragyognak.

zokniban halni meg
mert hideg a padló
bújni langymeleg
rövid zokniba
ott érni véget
oly cél minõt
óhajthat a kegyes
mert börtön a cipõ
és papucsba csusszanni
idõnk kevés
de zokniban halni meg
ez oly otthonos
hajnalban kelni
és húzni
közben halni meg
a szokott mozdulattal
nini most halok meg – mondani
így zokniban
és menni
mintha pohár vízért
innentõl már a halál
és nem zokogni

abból a csókból nõne ki
e lezárt ajkak nem eresztik
fáj ha hozzáér megszokni hidegét
lenyalni a jeget róla
szemhéja alá bebújni
az utolsó dolog mögé amit látott
ahogy a kacsok közé zuhan
elválasztja a földet az égtõl –
behavazott arcán apró lábnyomok
férgek a deszkában
csecsemõk szõlõszemekben
a fénylõ zúzmarás kertben
halott nõvel egy testben
forgó síkos avarban
ebben az édesszagú lehelletben
ebben a tõrben
ebben a duplafenekû gödörben
mindene megvan
amire jó
fázik szakálla nõ
viszket megvakarják
éhes megetetik
nem fér a bõrébe kitömik

Párizs, München, Amszterdam,
és Berlin,
talán valamelyik
budapesti bérlakásban
épp
nem is tudom, hogy hol inkább
mozdulnak most a testek.
Mert mindennek teste van és vagy
keresik vagy kerülik egymást:
A te tested az én testem,
a hangyák testét Budapesten,
a kutyák testét Berlinben,
a csótányok testét Párizsban, az egér testét Münchenben,
amit Kiku végül is azzal a csapdával, amit Tamás szalámival
kent be, megfogott, majd Kiku egy férfizsebkendöbõl varrt
neki egy ejtõernyõt, és Tamás fogta az egeret, a hátára
kötve az ejtõernyõ, kiment a tizenkettedik emeleten az erkélyre
és óvatosan kinyitotta a tenyerét.
Késõbb már a madarak testét a temetõben,
ahová Kikut temette Tamás, a bejáratnál
egy ornitológia tájékoztató ismerteti,
hogy milyen fajtákkal találkozunk
a sírok között.
Vagy majd anyám testét Budapesten vagy hol,
és megint a te tested,
ahogy hasztalan igyekszik kerülni a testét.
Mert tapad mindegyik test valamihez, ránehezedik,
szeretne egy kicsit megpihenni:
Budapest teste Párizs testén, Párizs teste Berlin testén,
Berlin teste Amszterdam testén,
és minden bérlakás minden csótánya, hangyája,
egere tapad,
vagy csak a délelõtt föllopakodó szeretõ
teste az otthon testén. De az nem pihen,
figyel...
Nincs sehol rés, nem vész el semmi,
ha akarom sem.
Talán Kiku meg tudna vígasztalni ilyenkor,
de Tamás hallgat.

Nemi érésem göröngyös útját kommunista diktátorok halála övezte.
Elsõ szexuális élményem egybeesett Mao Ce Tung halálával, megharapott
egy Diána nevű lány az oviban. Tito halálakor kezdtem mutálni, Brezsnyevnél
volt az első magömlésem. Három napig komolyzene ment a rádióban, egy kicsit
túlzásnak tartottam, volt ahol még iskolai szünetet is elrendeltek. Aztán sokáig
nem történt semmi, kísérletképpen elvittem egy lányt moziba, de túl jó volt a film,
és görcs állt a kezembe. A gimiben felgyorsultak az események, az első csókot
az első viharos éjszakától csak néhány hónap választotta el. Andropov után
Csernyenko is beadta a kulcsot. Néhány hétre rá követte őket Enver, azt
nem mesélem el. Ceausescu kivégzésekor ismerkedtem meg a G-ponttal.
Kim Ir Szen új szempontok szerint csoportosította ismereteim, szerencsére
a bíróság ejtette a vádat. Fidel. A Föld fog sarkából kidőlni…

Die bootsförmigen Augen schwimmen obenauf,
und werden am Silberband
von der Ahnung Fangpfeilen ans Land gezogen
zu dem, was schon mal gesehen, gerochen,
zu dem süßbitteren Geschmack
von Blättern und Kräutern auf der Zunge.
Und weil dies alles so verführerisch,
ist der Widerstand
noch eher vergessen als durchdacht,
und kein Entrinnen mehr
vor der Festlichkeit,
gedacht der unbegrenzten Sinnlichkeit
deren Pracht,
glücklich ans Ufer gebracht.

Chor links:      »Und zurückgekehrt, die nie verloren gegangen.
                      Sie sehen es, und sie sehen es doch! Den Kies,
                      wie er gegen den fetten Rücken des Hechtkönigs
                      prallt. Wie mag das wohl klingen? Vielleicht
                      wie ein losgerolltes Erdklümpchen auf
                      dem Chitinpanzer eines Mistkäfers holpert.«

Chor rechts:    »Ach! Nur jetzt, nur jetzt ohne Gleichnisse!«

Chor links:      »Flußufer, grasbedeckter Hügel, Grashalme,
                      unzählige Grashalme... «

Chor rechts:    »Zur uneingeschränkten Sinnlichkeit,
                      kehren die verlorenen Dichterinnen
                      nacheinander zurück,
                      und das Brautkleid wird wieder Brautkleid
                      und auf diese samtige Grasdecke ohne eine
                      einzige Falte hingelegt.
                      Und alles ist für immer gut
                      jeder Dorn beugt sich bis zur Schattenspitze,
                      so zart und flink ist ihr Fuß.
                      Also lasset den Tanz beginnen!«

Chor links:      »Alles hinterläßt Spuren.
                      Wenn du morgen hier einen Spaziergang machst,
                      kannst du ahnen aus den grünen Linien, die sich
                      unsicher abzeichnen, ahnen, daß hier wohl eine
                      Feier stattfand, wo man deine Abwesenheit
                      sicherlich nicht reimlos zur Kenntnis nehmen
                      wollte.«

Chor rechts:    »Der Fluß und sein Ufer. Der bucklige Rücken
                      eines Fisches blitzt auf.
                      Licht, Licht, Schäume aus Licht! «

Aus dem Ungarischen übertragen von Orsolya Kalász

akkor jön
hallani szárnysuhogását
biztos mozdulatokkal
húzza le a takarót
már tizenkilenc éve
hogy minden éjjel
feldúlja az ágyam
alaposan végigkutat
végül a hátamra ül
és töpreng
rakosgatja hideg lábait
ha megmozdulok elrepül
ha elrepül megmozdulok

aludni nem lehet mezõn
lehunyni nem lehet szemet
ölelni nem lehet
ebben a csöndben pók nem fog legyet
fán levél nem rezzen
se szárny se szem nem rebben
hideg verejték öledben
fájdalmas minden nesz
mintha napok óta ébren
hallgatná mint lüktet a vér tenyerében
fülére tapasztja amióta
leszakadt a csend és nem húzták ki alóla
fenn van és figyel
nem tudja miért nem múlik el
nem tudja mi nem múlik el
ha csak átfordulna az oldalára
akkora zajjal járna rögtön megölné
mint aki forgó kövek közé hajt fejet
bújni hozzád nem lehet
aludni nem lehet

(oboett)
bejártam érted nagykapával farkasrét
összes  vermeit  beállítasz  és  nagypofával
közlöd  velem hogy  nem vagy  ott  –
ez  jó  nagyon  de  mondd  mitõl  hogy  egy
picit hasonlít rád minden ha
lott
te  mégse vagy  az  igazi  ha
egyszer nem vagy ott én élõt nem szerethetek
csak  azt ki  szervetlen  szeret  nekem  oly  szeretõ
kell  ki  mindig  frissen  ásott  és  komoly
mély  akár  egy  kút  egy  sír
egy illat

aki elment többé nincs
többé nem nyom le kilincs
nem szeret nõ nem hal halál
nem rág köröm nem szúr szakáll

hamár elment lelke rajta
nem mer leves nem gyújt gyertya
nem üt vissza nem szül gyerek
nem vár haza nem fõz meleg

meddig tart és miért nem enged
miért szorít belém lehellet
miért tüntet ki értelem
miért szórakoz pont velem

Nicht wahr,
uns siehst du bei Sonnenuntergang
                                       sitzen
in einem der schöneren Gärten
                                       mit den abgepellten Doppelschalen
unserer Geheimnisse
                                       auf dem Tisch
noch grüne Nüsse und Weißwein.
Nicht wahr,
                      schön und sanft
                                       genug sind wir,
zu singen
                      dein Schlummerlied.

Aus dem Ungarischen übertragen von Orsolya Kalász