Guillaume Metayer
الفرنسية
Eső
De büszke lennék erre az esőre,
hogyha az apám élne még!
Mutatnám neki, nézd, Apu,
tényleg nincs úgy látszik semmi új,
itt van például ez az eső,
olyan, amilyennek lennie kell,
ugye, hogy nincs rá egy rossz szavad?
Bármelyik régi esővel fölveszi a versenyt!
És hogy a lóláb ki ne lógjon,
úgy tennék, mint aki mérgelődik,
hogy az új eső nem korszerűbb
mint azok a régi nagy esők,
amiket ő szokott emlegetni,
én pedig hittem is, nem is,
és most látnám be érett fejjel, hogy
neki volt igaza, a fenébe!, megint.
Mérgelődnék, ő gyanakodna:
ravaszkodom, hogy hadd örüljön,
de erre bátran a szemébe néznék,
és hagynám, hogy lásson rajtam át,
elemezze vagy szedje is szét
és rakja össze a lelkemet, míg
megértené, hogy őszinte voltam,
és akkor talán megnyugodna.
Ő büszke lenne a régi esőkre,
én büszke lennék az új esőkre,
egymás esőit pedig szeretnénk nagyon.
Pedig becsapnám mindkettőnket,
mert bizony mindig is attól féltem,
hogy az új esők vizesebbek,
erősebbek és aljasabbak,
például itt ez a mostani:
nem állt el még, mióta élek,
gyűlik, gyűlik a föld alatt, és
majd előbugyog egy szép napon,
de hiába tudom ezt előre,
úgy fogok járni a vízözönnel,
mint az a cinikus, vén király,
vagy egy munkaképtelen Noé:
a kisujjamat se mozdítom,
hanem ugyanúgy mint apám
felelőtlenül meghalok.
الإنتاج المسموع: Literaturwerkstatt Berlin, 2013
Pluie
Que je serais fier de cette pluie,
si mon père vivait toujours!
Je lui montrerais, regarde, Papa,
vraiment rien de neuf, semble-t-il,
par exemple, voici cette pluie,
elle est comme il faut qu’elle soit,
nul mot méchant sur elle, d’accord?
Elle peut rivaliser avec les pluies d’antan!
Et pour ne pas lui mettre la puce à l’oreille,
je ferais comme si je râlais
que la nouvelle pluie ne soit pas plus moderne
que ces grandes pluies d’autrefois,
qu’il avait coutume d’évoquer,
moi je le croyais, sans le croire,
et devenu adulte, à présent, j’admettrais
que putain, il avait raison, une fois de plus.
Je pesterais, il soupçonnerait
une ruse pour lui faire plaisir,
mais je le fixerais bravement dans les yeux,
le laisserais regarder à travers moi,
analyser, décomposer
puis reconstruire mon âme, jusqu’à ce qu’il
comprenne que j’étais sincère,
et peut-être alors se calmerait-il.
Lui, il serait fier des anciennes pluies,
moi je serais fier des nouvelles pluies,
et nous chéririons tant les pluies l’un de l’autre.
Mais je nous tromperais, tous les deux,
car j’ai toujours eu peur, pour sûr,
que les nouvelles pluies soient plus humides,
plus fortes et plus basses,
par exemple celle de maintenant :
elle n’a pas cessé, depuis que j’existe,
elle s’accumule, s’accumule sous terre, et
elle jaillira, un beau jour,
Or – en vain le sais-je à l’avance –,
j’en userais avec le déluge
comme ce roi cynique et vieux,
ou comme un Noé invalide :
je ne bougerai pas le petit doigt,
et, tout comme mon père,
mourrai irresponsable.