Hány, de hány nőt gyötörtem én,
istenem, de hányat! És milyen jól
deformálok testeket. Hálából

közszemlére tesz mind, bennem pózol,
pedig én irtózom a nyilvánosságtól,
amiért ők (hogy épp engem! és ilyen félvállról)

a kegyeimben keresnek.
Azt akarják (szado-mazo)
adjam oda magam, vétlen.

Aki megkap, a látásnak
– kínálkozhat – férfiszemnek.
Hajtanak rám, aláásnak:

magukévá egyként tesznek.
Bennem vannak
Becsusszannak, észrevétlen.

E pervertált nőktől, tömve
(most fordul a szado-mazo)
vélhetném: akár börtönbe'.

Pedig éppen kalodámban
edződött e délceg dámvad,
kiket mind én renováltam.

Nyitottak, de egyformán
akárkire, nem pont rám.
Akkor mégis miért rajtam

– a szándék nem kölcsönös –
mennek végig: kéz-közön.
Hogy éppen engem szúrnak ki,

mikor annyi – nő, mint a nyű –
van szíves magát oda'dni.
Klisékbe tömörülnek.

Rajtam nem fog a közhely.
Hozzám kulcsot nem talál.
Mind békén hagyhatna már. De nem.

Forgok köztük, kénytelen.
Különbözöm és ütközöm
mindig, akihez nincs közöm.

Ez a hála! Halálra gyötörnek.
És mindez egy férfi miatt.
Kár szépítenem őket.