Melinda B. Tamás-Tarr
الايطالية
‘Ki nem igyekszik lengőajtón vágányok felé
Hányszor gondoltad el: leszállni a vonatról,
este, nyirkos őszben, mikor már látszik a lehelet,
az állomás lámpáinak irizáló szélű
fényudvara van, az újságos s a büfé belülről párás
ablakára már csak sápadt, távoli fény szitál;
poggyászod inkább jelképes csupán, s ha
úgy tűnne is, a célszerűség válogattatta
össze tartalmát veled, igazában az csak
magadhoz való szigorúság volt: az első napokban se
menekülhess abba, hogy nincs dezodorod, hogy
körömolló kéne vagy hogy nincs zoknid elég.
És persze egyedül vagy, és persze várni se vár senki.
De csak fog akadni valahol egy szabad szoba.)
Akkor néhány óra vagy nap, de legföljebb
egy-két hét alatt megméretne minden*.
Mert vagy visszafordulsz vagy megtudod, hogy nincsen visszaút.
*(Ugyan te magad nem méretnél – főképp ha
nem térsz vissza – ily egyszerre meg, hiszen a belső
hang tudni akarná, őrizetes, mi tartott
eddig ott.)
– – – Nem gyávaságod szégyenít meg,
hogy tudniillik nem szállsz
vonatra egyedül, jelképes csomaggal,
hanem, hogy nem tudod, mire véld/vélheted,
hogy most már el se gondolod.
من: Bejáró művész
Budapest: Orpheusz, 2007
الإنتاج المسموع: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016
Colui che non si affretta ad attraversare la porta che dà sui binari
Quante volte ti è venuto in mente di scendere dal treno
una sera umida d'autunno, quando si può vedere il respiro,
e i lampioni della stazione hanno aloni iridescenti,
quando dalle finestre sfumate dalla bruma entra nel chiosco
dei giornali e del buffèt solo una pallida luce di lontano.
Il tuo bagaglio che anche possa sembrare tale, diviene simbolico
in quanto il contenuto, per motivi pratici è stato ridotto,
e selezionato dal tuo stesso rigore, così che anche i primi giorni
tu non debba trovare scuse per la mancanza del deodorante,
delle forbici per le unghie che ti sarebbero necessarie
o per non avere a sufficienza calze.
E, naturalmente, sei da solo, o, come è ovvio, nessuno ti attende.
(Una stanza libera ci sarà pure da qualche parte.)
E poi nel giro di qualche ora o di un giorno, o al massimo,
tra una settimana o due tutto sarebbe motivo d’un confronto, *
tra il perché torni indietro, e il perché scopri di non poter far ritorno.
* (Anche se non lo facessi da te stesso un confronto – soprattutto
se non intenderai tornare – in quell’unica occasione, poiché sarebbe
la tua voce interiore, rinchiusa in te,
che esige di sapere che cosa ti avesse trattenuto
finora là.)
– – – Non la tua viltà ti fa vergognare,
cioè, quel che è il motivo di non salire
sul treno da solo, col bagaglio simbolico,
ma il fatto che non sai la causa, non la pensi/non la puoi sospettare,
o addirittura non la consideri nemmeno.