A felemelt kő helyére levegő tódul.
Míg onnan, ahová a kő a felemelés s az azt (többnyire)
követő mozdulat(sor) során, majd végül: következtében
kerül, a levegő vagy éppen valamely folyékony anyag
(többnyire víz, hiszen nem szoktak
a kő-sorsok annyira változatosak lenni)
kénytelen odébbállni.
Ezzel a (két?) folyamattal nem szokás törődni.
Ha valaki fölhívja a figyelmet rá(juk), rendszerint vállvonás,
sőt van úgy, hogy gyanakodva méregető pillantás a válasz.

Hammurapi meghalt, Szókratész meghalt, Nagy Sándor meghalt,
Caesar meghalt, Erasmus meghalt, III. Richárd is, s XIV. Lajos
fején sem ragyog már korona. Meghalt Immanuel Kant,
Napoleon, Kutuzov, meghalt Széchenyi s meghalt Rilke. Meghaltak
a sziléziai üvegfúvók, a marseille-i matrózok, a berlini szatócsok,
meghaltak a pécsi esperesek.
Meghaltak a nagyszüleim mind, s anyám is meghalt.            Én
ez idő szerint még élek. (Scribo, ergo sum.)
A Föld, mindehhez képest, viszont ugyanaz.
A világűrnek elnevezett sötétségben úszik.

Megvan a Fekete Erdő, s megvannak (bár egyik is, másik is fenyegetve)
az Amazonas őserdei.             Ám ha Luther, vagy ott egy indió
(Montezuma-kortárs) megjelölt volna egy tucat fát, abból
                                                                      bajosan lelnének ma ’egyet is.
Ezzel a folyamattal nem szokás törődni.
Csak ha valaki mellől ragad el a halál egy szeretettet,
vagy őt magát fenyegeti a csontmarok,
akkor szorul össze a szíve.            Ha szól, a
                                                             végzetről dadog.
Törvényről, amely, ha szükségszerű is tán,
mégis abszurd és vérlázitó.

Pedig
          – bölcseleti értékét tekintve –
                            hamleti tett minden kő-fölemelés.