Sándor Tatár

الهنغارية

Henry Kammer

الهولندية

TODulás

A felemelt kő helyére levegő tódul.
Míg onnan, ahová a kő a felemelés s az azt (többnyire)
követő mozdulat(sor) során, majd végül: következtében
kerül, a levegő vagy éppen valamely folyékony anyag
(többnyire víz, hiszen nem szoktak
a kő-sorsok annyira változatosak lenni)
kénytelen odébbállni.
Ezzel a (két?) folyamattal nem szokás törődni.
Ha valaki fölhívja a figyelmet rá(juk), rendszerint vállvonás,
sőt van úgy, hogy gyanakodva méregető pillantás a válasz.

Hammurapi meghalt, Szókratész meghalt, Nagy Sándor meghalt,
Caesar meghalt, Erasmus meghalt, III. Richárd is, s XIV. Lajos
fején sem ragyog már korona. Meghalt Immanuel Kant,
Napoleon, Kutuzov, meghalt Széchenyi s meghalt Rilke. Meghaltak
a sziléziai üvegfúvók, a marseille-i matrózok, a berlini szatócsok,
meghaltak a pécsi esperesek.
Meghaltak a nagyszüleim mind, s anyám is meghalt.            Én
ez idő szerint még élek. (Scribo, ergo sum.)
A Föld, mindehhez képest, viszont ugyanaz.
A világűrnek elnevezett sötétségben úszik.

Megvan a Fekete Erdő, s megvannak (bár egyik is, másik is fenyegetve)
az Amazonas őserdei.             Ám ha Luther, vagy ott egy indió
(Montezuma-kortárs) megjelölt volna egy tucat fát, abból
                                                                      bajosan lelnének ma ’egyet is.
Ezzel a folyamattal nem szokás törődni.
Csak ha valaki mellől ragad el a halál egy szeretettet,
vagy őt magát fenyegeti a csontmarok,
akkor szorul össze a szíve.            Ha szól, a
                                                             végzetről dadog.
Törvényről, amely, ha szükségszerű is tán,
mégis abszurd és vérlázitó.

Pedig
          – bölcseleti értékét tekintve –
                            hamleti tett minden kő-fölemelés.

© Sándor Tatár
من: Requiem
Pozsony: Kalligram, 2006
الإنتاج المسموع: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2016

Veranderingen van plaats

Naar de plek waar de opgelichte steen heeft gelegen stroomt lucht.
Terwijl daar waar de steen door het oprapen en de
(meestal) daarop volgende (reeks) bewegingen
uiteindelijk terechtkomt,
de aanwezige lucht of vloeistof(meestal water, immers zo afwisselend zijn de lotgevallen van stenen nu ook weer niet) genoodzaakt is van plaats te veranderen.
Bij deze (twee?) processen pleegt men niet stil te staan.
En als iemand er de aandacht op vestigt, ontvangt hij als antwoord
meestal een schouderophalen of in het ergste geval een wantrouwende, monsterende blik.

Hammurabi is dood, Socrates is dood, Alexander de Grote is dood,
Ceasar is dood, Erasmus is dood, Richard III eveneens en ook op het hoofd van Lodewijk XIV schittert geen kroon meer. Immanuel Kant is dood, ook Napoleon en Koetoezov zijn dood, dood zijn Széchenyi en Rilke. En hetzelfde geldt voor de Silezische glasblazers, de Marseillaanse matrozen, de Berlijnse kruideniers en de kapittelhoofden in Pécs.
Dood zijn ook mijn grootouders, allemaal, en ook mijn moeder leeft niet meer. Ikzelf
leef op dit moment nog wel. (Scibo, ergo sum.)
De aarde is in tegenstelling met dit alles nog altijd dezelfde.
Ze zweeft in de duisternis die heelal wordt genoemd.

Ook het Zwarte Woud bestaat nog steeds, evenals de oerwouden van het Amazonegebied (zij het ook voor een deel in hun voortbestaan bedreigd). Maar als Luther of een daar levende indiaan (tijdgenoot van Motecuhzoma) een tiental bomen had gemerkt, zou ik er bezwaarlijk een van terugvinden.
Bij dit proces pleegt men niet stil te staan.
Alleen als de dood iemand zijn geliefde ontrukt of wanneer hij zelf door de knekelhand wordt bedreigd,
krimpt zijn hart ineen.                         Als hij iets zegt,
                                                                           stamelt hij over het noodlot.
Over een wet die, hoewel misschien noodzakelijk,
toch absurd en afgrijselijk is.

Maar
– filosofisch bekeken –
                     is het oplichten van elke steen een Hamletiaanse daad.

Vertaling: Henry Kammer