Anna Terék

الهنغارية

Christian Filips, Orsolya Kalász

الألمانية

JELENA

A gáznak eleinte jó szaga volt.
Olyan édes-büdös, mint mikor
nem akar begyulladni a tűzhely.
            Az ember kattogtatja
            az öngyújtót a gázrózsa mellett,
            de az apró lyukakon át szökő gáz
            minduntalan elfújja a lángot.
            És az ember orrát megtekeri
            az az édes-büdös szag.
Akkor már negyvenhét napja
voltam egyedül és nem tudtam,
Goran hol lehet és milyen nők
combját fogdossa egyenruhában.
                        Az egyenruha a nőkben soha
                        nem indít el semmit,
                        ha előtte nem hallgatták
                        végig a férfiak elképzeléseit,
                        miszerint a nők bugyija
                        rongyosra nedvesedik,
                        ha egyenruháról van szó.
                        Engem a tűzoltók hatnak meg,
                        mint annyi más nőt,
                        akinek, valamikor kislánykorában
                        a fülébe súgták,
                        s hát ott maradt a fejében,
                        hogy a nőkre az egyenruha
                        olyan hatással van, mint
                        bármelyik férfira
                        bármelyik meztelen női test.
Talán nem kellett volna.
Talán soha nem kellett volna hagyni,
hogy a dolgok lassú, fontoskodó ütemben
egymásra épüljenek.
            Emlékszem, mikor a második gyerekem
            született, Goran leitatta az akkor
            négyéves Joškát.
            Álltunk a konyhában, a vendégekkel,
            a gyerek a konyhaasztal lapján
            ácsorgott, azt sem tudta,
            hová kéne nézzen:
            hol tudna elbújni előlünk.
            Csak nevettünk, s Goran egyre
            azt kérdezte tőle, táncol-e,
            ha elénekli a nótáját.
            A gyerek meg állt,
            a konyhaasztal lapján,
            nézte az apja arcát,
            hátha abból megérti,
            igazából mit is akar tőle,
            Goran meg,
            egyre csak mondta neki,
            hogy táncoljon,
            kap cigarettát,
            kap pálinkát,
            az asztal tetején táncoljon:
            öccse született.
            A gyerek nézett rám,
            hiába, mert én Goran
            elcsukló mozdulatát néztem,
            ahogy a pálinkásüveg száját
            a gyerek szájába nyomja,
            hogy igyon, táncoljon már.
            Az meg prüszkölt a körtepálinkától,
            marta a torkát, mint a rossz gyereknek,
            aki lecsavarja a hipó kupakját és
            nagyokat nyel a maró folyadékból.
                        Sejtettem, valahol legbelül
                        mindig is sejtettem, a híreket
                        hallgatva, hogy ezek
                        a gyerekek nem hülyék.
                        Pontosan tudják, hogy
                        a lenyelt kortyok mindegyikével
                        egyre közelebb kerülnek
                        a halálhoz és a szemünkhöz.
                                    Emlékszem, mikor Jovankát temettük,       
                                    az összes felnőtt csak meredt,
                                    üveges halszemekkel        
                                    a koporsóban fekvő kis fehér testre.
                                    Olyan dermedten feküdt,
                                    csukott szemekkel,
                                    hogy az ember szinte
                                    a tenyerében érezte
                                    a test ellenállását.
                                    A merevséget.
                                    Amitől nem lehetett volna
                                    azokat a kis kezeket, kis lábakat
                                    behajlítani, kicsavarni.
                                    Az emberek
                                    úgy figyelték a kis halottat,
                                    mintha várnák: szólaljon meg végre,
                                    mondja el, mi van a túlvilágon,
                                    mit lát,
                                    milyen szag van,
                                    hová került,
                                    mialatt ők nem figyeltek rá.
                                                Mintha az ember összes bűntudata
                                                ebben a figyelemben,
                                                a halott megfigyelésében,
                                                bűnbocsánatot nyerne,
                                                s elfeledhetné
                                                –  maga a halott gyerek is –,
                                                hogy sohasem figyelt rá
                                                senki eléggé,
                                                hiába
                                                kiabált,
                                                toporzékolt,
                                                fetrengett.
                                    Emlékszem, mielőtt lezárták volna a koporsót,
                                    az anyja egyre hívta a körülötte álldogálókat,
                                    hogy csókolják meg a halottat.
                                    Mintha egy halott gyereket olyan könnyű lenne
                                    megcsókolni.
                                                Az öregekkel mégis más a helyzet,
                                                amikor takarják épp le a fejüket a szemfedővel,
                                                az embernek olyan érzése van,
                                                hogy már megérdemelték a halált,
                                                és máshogy nem is történhetett volna.
                                                És a lecsukott szemük,     
                                                az a rezzenetlen arcbőr
                                                nem olyan félelmetes, mint
                                                egy halott gyerek
                                                teljesen lebénult,
                                                sápadtra keményedett
                                                arcbőre.                
                                    És húzott oda engem is Jovanka anyja,
                                    hogy csókoljam meg,
                                    köszönjek el tőle.
                                    Emlékszem, becsuktam a szemem,
                                    hogy legalább ne lássam,
                                    mit csinál a szám,
                                    és úgy csókoltam meg
                                    a kis halott Jovankát.
                                    Mintha egy domború
                                    bádoglapot csókoltam volna.
                                    Lassan felfordult a gyomrom,        
                                    lenyeltem minden
                                    félelmemet és hagytam,
                                    hogy a szám hűlésnek induljon.
                                    A kis halott meg,
                                    meg sem mozdult.
                                    Halottnak a csók, gondoltam,
                                    de az anyja olyan elismerően
                                    nézett rám.
                                    Később, mikor a koporsót
                                    zárták le éppen, láttam, hogy
                                    az anyja integet bele a koporsóba,
                                    és kiabálja a csukódó födél alá, hogy
                                    szia!
                                    szia!,
                                    csak akkor láttam, hogy tényleg,
                                    mint halottnak a csók, pont annyit ért
                                    ez az elismerő tekintet.
                        Minden anya beleőrül abba,           
                        ha a gyerekét koporsóban kell néznie,
                        amíg a virrasztás tart,
                        amíg le nem zárják,
                        de hiába is zárják le
                        a koporsó fedelét,
                        a halott gyerek arcát
                        és azt a borzasztó
                        csipkemintát
                        a szemfedő széléről
                        nem lehet elfelejteni úgysem.
                        Ezek az anyák azzal
                        az utolsó képpel a szemükben
                        alszanak el
                        és kelnek fel
                        minduntalan.
                        Mert a gyerek hiába hal meg,
                        utána sohasem történik semmi.
                        És marad a szívben egy repedés,   
                        a repedésben meg lerakódik a félelem,
                        hogy akárhány gyereket is szülünk,
                        az mind meg fog halni.
                        Ezek az anyák néha
                        magukra gyújtják a házat,
                        vagy, hát, kinyitják a gázt.
            Joška végül lenyelte azt a pálinkát,
            de nem tudott táncolni, továbbra sem.
            Nézett rám, én meg úgy tettem,
            mintha nem is látnám.
            Aztán valószínűleg
            összecsúszott teljesen
            tekintetének párhuzamosa,
            olyan közelre látott csak,
            amilyen közelre már nem érdemes.
            Megindult a konyhaasztal kerek lapján,
            kicsi lábai bukdácsoltak,
            Goran tapsolni kezdett,
            azt hitte, a gyerek most már táncol,
            a vendégek lassan már szégyellték
            az egészet, rá se néztek,
            énekelték a saját dalaikat.
            Bámultam az újszülöttömre,
            mellemmel a szájában aludt el,
            minden hangzavar és a bátyja
            tántorgó tánca dacára,
            mintha még mindig nem lenne
            körülötte a világ.
            Csak aludt, arcán azzal
            a kifejezéstelenséggel,
            és legbelül reméltem, nem szülök
            több fiút, s Goran ezt a gyereket
            nem itatja majd le.

© Anna Terék
من: Halott nők
Újvidék: Forum Könyvkiadó, 2017
الإنتاج المسموع: Haus für Poesie, 2019

JELENA (Auszug)

Am Anfang roch das Gas gut.

Stank süßlich, wie wenn 

der Herd nicht anspringt. 

            Da klackert man mit dem Feuerzeug 

            über einer Gasflamme, aber das Gas,

            das durch die kleinen Löcher strömt,

            löscht immer wieder die Flamme. 

            Und der süßliche Gestank

            beißt in der Nase. 

Da war ich schon seit siebenundvierzig Tagen

alleine und wusste nicht, wo Goran war, 

und welchen Weibern er in seiner Uniform 

gerade die Schenkel begrapscht. 

            Frauen stehen in Wahrheit 

            nicht auf Uniformen. 

            Nicht, solange sie sich nicht 

            die Phantasien der Männer angehört haben, 

            die sich bekanntlich einbilden, 

            die Höschen der Frauen würden 

            vom bloßen Gedanken an Uniformen 

            so feucht, dass sie Löcher bekommen.

            Mich etwa beeindrucken Feuerwehrleute

            so wie viele andere Frauen, 

            die schon als kleine Mädchen 

            eingeflüstert bekamen, 

            Uniformen hätten eine ähnlich 

            große Wirkung auf sie 

            wie jeder x-beliebige nackte Frauenkörper

            auf jeden x-beliebigen Mann. 

Vielleicht hätte man nicht.

Vielleicht hätte man nicht zulassen dürfen, dass die Dinge 

in diesem langsamen, wichtigtuerischen Rhythmus 

ihren Gang gehen. 

            Ich erinnere mich daran, wie unser zweites Kind

            geboren wurde: Goran machte unseren damals 

            vierjährigen Sohn Joška betrunken. 

            Wir standen mit den Gästen in der Küche.

            Das Kind, auf den Küchentisch gestellt,

            wusste nicht, wohin es schauen sollte:

            wo es sich vor uns verstecken könnte.

            Wir alle lachten und Goran fragte Joška 

            immer wieder, ob er denn tanzen wolle,

            wenn er ihm sein Lied singe.

            Und das Kind stand einfach nur da

            auf der Tischplatte, 

            starrte in das Gesicht seines Vaters, 

            um doch noch zu begreifen,

            was der eigentlich von ihm will. 

            Goran aber 

            sagte immer wieder, 

            es solle endlich tanzen. 

            Dann gibt es Zigaretten 

            dann gibt es Schnaps, 

            auf dem Tisch solle es tanzen: 

            denn sein kleiner Bruder sei geboren.

            Das Kind schaute mich an, 

            aber vergeblich, denn ich selber starrte 

            auf Gorans abgeknicktes Handgelenk, 

            mit dem er immer wieder die Schnapsflasche

            auf den Mund des Kindes drückte, 

            damit er trinkt und endlich tanzt.

            Das aber hustete vom Birnenschnaps, 

            der in der Kehle brannte. Es war wie bei den unartigen Kindern, 

            die den Deckel vom Chlorreiniger abschrauben

            und große Schlucke nehmen von der ätzenden Flüssigkeit. 

            Mir war eigentlich schon immer klar,

tief im Innern ahnte ich immer schon, 

                       wenn ich sowas in den Nachrichten hörte,

                       dass diese Kinder nicht ganz dumm sind.

                       Sie wissen ganz genau,

dass sie dem Tod und unseren Augen

                       mit jedem einzelnen Schluck 

                       ein Stück näher kommen.

                                   Ich weiß noch, wie wir Jovanka begruben, 

                                   alle Erwachsenen starrten gebannt

                                   mit glasigen Fischaugen 

                                  auf den kleinen weißen Körper im Sarg. 

                                   Ganz steif lag er da, 

                                   mit geschlossenen Augen, 

                                   man konnte den Widerstand 

                                   dieses Körpers fast 

                                   auf der Handfläche spüren. 

                                   Seine Starre. 

                                   Die es nicht mehr zuließ, 

                                   dass man diese kleinen Hände, kleinen Beine 

                                   noch hätte drehen oder beugen können. 

                                   Die Menschen 

                                   schauten auf diese kleine Tote, 

                                   als warteten sie darauf: dass sie endlich was sagt,

                                   erzählt, wie es im Jenseits ist,

                                   was sie dort sieht,

                                   wie es dort riecht,

                                   wohin sie gegangen ist, 

                                   während keiner auf sie geachtet hat.

                                              Als könne der Mensch seine Schuldgefühle 

                                              mit dieser Aufmerksamkeit loswerden,

                                              im Betrachten der Toten

                                              Erlösung finden,

                                              als könne er vergessen

                                              – wie das tote Kind selbst –,

                                              dass es nie genügend

                                              auf jemanden geachtet hat,

                                              vergeblich

                                              hat es geschrien, 

                                              hat es getobt, 

                                              sich auf dem Boden gewälzt. 

                  Ich weiß noch: Bevor sie den Sarg verschlossen, 

                  forderte ihre Mutter alle Umstehenden auf, 

                  die Tote zu küssen. 

                  Als sei es so einfach, ein totes Kind

                  zu küssen. 

                         Bei den Alten ist es doch anders,

                                    wenn man sieht, wie ihr Gesicht

                                    mit dem Leichentuch bedeckt wird,

                        hat man das Gefühl:

                                   es ist richtig, dass sie tot sind,

                                    es hätte gar nicht anders kommen können. 

                                    Und ihre geschlossenen Augen,

                         ihre regungslose Haut

                         sind nicht so unheimlich

wie diese vollkommen blasse, erstarrte

Haut eines toten Kindes.

Deutsch von Orsolya Kalász & Christian FilipsAus: Dies wird die Hypnose des Jahrhunderts: Ungarische Lyrik der Gegenwart. Hrsg. von Orsolya Kalász und Peter Holland. (KLAK Verlag, Berlin, 2019)