Ó Teofil, nem akarok beszélni senkinek
a gyengeségemről, amely erővé lesz,
ha belátom, hogy mindez nem értem van,

hanem azért, aki úgy van velünk, hogy
szívét hamuvá égette az értünk égő
szeretetben, amellyel Mózes találkozott

a Hóreb hegyénél. De mégis beszélnem
kell arról, ami közöttünk történt, amelyre
emlékeznek még egyesek, és tanúságot

tesznek arról a Tűzről, amely a Kemencében
lobogott, és nem lankadt mert az emberek
gyűlölete és Isten gyengesége éltette.

Ha az emberi gonoszság és gyűlölet
nagyobb, mint Isten szeretete, és ha
a szeretet gyengeség, nem erő, mint

tudod Teofil, akkor a mi hitünk csak
hamu lehet, amely lelkünk szélcsendes
mélyén nyugszik. De láttam, hogy ebben

a hamuban egy reggel lábnyomok maradtak,
és egy angyal a számhoz érintette azt
a hamut, amely előbb keserű volt, de

a számban édessé változott idővel;
bár alakot nem láttam. Tudjuk ó Teolfil,
hogy Isten szeretete gyengébb volt, mint

embertársaink gyűlölete. Láttuk az
Isten fiát, amint a gonoszok foglyul
ejtették azt, aki a Fény maga, és tanúi

voltunk, hogy a Kemence tüzén keresztül
haladt az, aki maga a Fény gyermeke,
amiért a kemence fénye mindörökre

világít nekünk. Azt is láttuk, Teofil, hogy
ebben a fényben Isten gyengesége
adott erőt azoknak, akik megpillantották,

hogyan fogyatkozott meg Isten szeretete, ezért
olthatatlan szomjazik az emberek szeretetére
a Magányos. Mert a kemencéről szóló

beszéd bolondság ugyan azoknak, akik
elvesznek, de nekünk, ó Teofil, Isten ereje,
és a Szeretet halálának felfoghatatlansága.