István Vörös
HEIDEGGER, A POSTAHIVATALNOK - II. ÉNEK
HEIDEGGER, A POSTAHIVATALNOK - II. ÉNEK
ÚTBAN A POSTA FELÉ
1
Ébredhetünk négykor, a sötétség
még az ágyunkon tart, mint egy
csipesz. Vagy mintha fa dőlt
volna ránk. Egy vészesen
zsugorodó világ minden súlya.
És ötkor egy vészesen táguló
világ minden könnyűsége.
Világosodik. A nap nem süt be,
az ablak szűk udvarra néz.
Ha hatkor ébredünk, lent szekér
zörög, katonák masíroznak.
A pék fáradtan lapátot cserél.
Hétkor már utolsók vagyunk.
És jó is utolsónak lenni, de másban.
Nyolckor inkább ágyban kell maradni.
2
A hónapos szoba ajtaja fél
hétkor becsukódott mögöttem.
Becsukódtam önmagam felé.
Nem vagyok az a dadogó
teológus, aki Istent gondol,
de semmit mond. A szobát
be se zárom. Az ágy bevetetlen.
A szekrény mellett zihál egy
sáros cipő. Nem hallom.
Nem vagyok ott. De itt se,
ebben a járásban a nem
általam kitűzött cél felé.
Kinyitom az utcai kaput.
Ugyanaz mint odabent.
Mindenütt csupa sáros cipő.
3
Ha nem tehetem meg így,
majd megteszem amúgy.
A középszerűség szakadozott
jelenlét. Föl fogom tépni
jelenlétem borítékait.
Kíváncsi cenzor a postán.
És nem a hamisat, az igazat
húzom ki. A cenzor nem nézhet
félre és nem nézhet oda.
A pap nem értetheti meg magát
a gonosszal. Vagy épp Istennel?
A hívők nem figyelhetnek a
prédikációra. A tanítványok
nem tanulhatnak a mestertől.
Katonák nem halhatnak hősi halált.
4
Hősi halottak nem lehetnek
katonák. Akik itt menetelnek,
mind csupa asztalos, kőműves,
halász, borkimérő és irodaszolga.
Mellettük lépegetek a járdán,
de elvétem a lépést. A lépés
elvét engem, a vezényszavak
átjárnak, mint a bajonett. A
szavaktól megszédülök, érzem
a szagukat, pedig csak az
embereké. A bor seprője. A tinta.
A pikkely megvillanó szaga.
A saját szagom. A lépéseimé.
Az, hogy itt megyek magam mellett.
Ki lesz a hős, ki lesz a halott?
5
Pedig engem is behívtak!
Tehát kint voltam? Hol?
Nem itt? Most bejöhetek
saját magamba. Szabad?
Kopogni is kell? – Ki az?
Alkalmatlan vagyok? Mire?
Meghalni? Nem – és előbb-utóbb
be is bizonyítom. De most időt
nyerek? Létet? Kitől?
Komoly ember lévén pojácának
úgyse válnék be. Felfúvódva
heverni egy lövészárok mellett.
Nincs érzékem a humorhoz. Végre
sikerül lemaradnom a katonáktól,
de egy még itt van, a sarkon vizel.
6
Húgyfolt a sárga vakolaton.
Vizes csík. Lejjebb a kő
lábazaton kis patak. Még
csordogál. Még gőzölög.
A csalán idegessége ott
vibrál a levegőben. A sárban
egy pár csizmanyom. A léckerítés
mögött szürke macska,
a szájában egér. Az egér most
elfelejti félelmét – semmiben
felvillanó szivárvány – és kibámul
a lécek között. Még látja
a távolodó zubbonyos alakot.
A macska kiejti a szájából az
egeret és éhesen menekül.
7
Egér szalad ki a kerítés
mögül és egy vékony gyökeret
kezd rágcsálni. Látja, hogy
nézem. De már semmitől
sem fél. Fölemelem a csizmám,
és ő besétál a talpam alá.
Várunk. Aztán hagyom,
hogy saját súlyánál fogva
lehuppanjon a vasalt
sarok. Mintha szarba lépnék.
A bajuszom idegesen remeg.
Most még egy kis súly kell ide.
Törnek a csontok. Új
évszázad kezdődik. Fölemelem
a talpam. Nincs alatta semmi.
8
Milyen lehet egy állat
teste, mint szerelmi partner?
Vagy egy emberé, mint lakoma?
A kecske asszonyforma csöcsei.
A disznó anatómiája.
Egy szelet egy női combból.
Embergyomorba töltött
arcdarabok. – Martin a húgyfolt
mellett áll, rázza a zokogás.
A kezében nyitott borotva.
Most mi a fenét akar? A reggeli
felhők fölszakadoznak,
a hátára süt a nap. A csuklóját
nézi. Végigvág a tájon egy gyors
eső, de sehol a szivárvány kaszája.
9
Futva menekülök a gondolat
színhelyéről. Megölni magam,
mert gyáva vagyok katonának?
A betegség gyávaság? A halál
bátorság? És mi az egészség?
Egészségesebb világot akarok,
ahol az emberek mernek itt lenni.
Én ne mernék? Kezemben,
mint valami dorongot, tartom
a létet, és mutatom merre
visz az út. Sár és napsütés.
Az ördög kudarcot vallott velem,
most otthon az ól mellé dönti
a feleségét, ráhasal,
patájuk az ég felé kalimpál.