Anna T. Szabó
Autofókusz
Az önműködő látvány: kavicsok
a tengerparton, mikor az eső
megszínesíti őket, őszi lomb
mozaikja a sötét víz színén,
vagy karmos, száraz platánlevelek
megugró árnyéka az érdes aszfalt
kirajzolódó göröngyei közt
egy kanyarodó autó hirtelen
fénypászmájában — látok, rögzítek,
exponál a szem, az emlékezet
teszi a dolgát, sodródik a kép,
a rengeteg kép, mint sötét eső-
felhők hullámló búzaföld felett:
üveg mögött fut a busz- vagy vonat-
ablakkeretbe szorított vidék,
a látvány tárlóját a hangtalan
és láthatatlan szél átrendezi,
a felhő alakot vált, módosul
a búzakalászok dőlésszöge,
és pillanatról pillanatra más
képet mutat a száguldó keret:
árnyékmozaik és levélgöröngy,
lombsötét víz, platánfény — a szavak
egymásba csúsznak, a látvány szele
egymásba fújja őket, elrobog
a perc, új képre vált a régi kép,
egymásravetül, szétcsúszik, a szem
fókuszál, exponál, ha lehunyom
egy összevissza mozi kavarog
a sötét hívóvízben, képszavak,
forgószélmúzeum, ahol a volt: van.