Fagy

		A hófúvás szívében villogó
	Ezüstkorong a régi toronyóra:
		Számlapján két jogarnyi mutató
	Hajszolja egymást, s minden új fogócska
	Csúcspontja, hogyha körre kört robogva
		Éjfélt mutatva egyesülnek ők;
	A vaksors vágyát bűvölik valóra,
		Ha percre bontva a megmérhetőt,
Ízekre szedik az egyöntetű időt. 

		A hófúvás szívébe templomot
	Épít az álmodó agy; díszletet fest,
		Kőrácsból rak ki rózsaablakot.
	A tél lakói elhagyják a termet,
	S a holdhideg padlóra, mint a permet,
		Szitál az észrevétlen téli por...
	A fészket hittel bélelték, de nem lett
		Erős vár: népe megborzong, mikor
Isten a gömbölyű tojásokon tipor.

		A fészek belsejébe ülteti
	Az Úr minden reménytelen szerelmét;
		Viszonzatlan jósága fájt neki,
	Míg udvarolva állított kelepcét
	A kedvenceknek – párnás marka gyengéd,
		De egy pofonja is puhábbra ver,
	Mint száz fortéllyal fertőző betegség. –
		Az egyszeregy idő a csapda, mely
Minden letelt napot mohó gyomrába nyel.

		Levetve vakságának hályogát,
	Olyan tanácstalan mindegyik isten.
		A hófüggöny mögött nem lát csodát: 
	Meglelte oltárát, de népeit nem,
	Hatalma fogytán embert kell veszítsen.
		Az új nap sarkvidéki fényt terít
	A síkra. Dér ül a templomkilincsen.
		Isten reménytelen szerelmeit 
Számolja – annyi pont, ahány lelket veszít.