FÖLDI CSENDESSÉG

Itten, északon – hol a nap hamar le-
nyugszik és szemel, kiszemel a ritka
tört eső – csak szél kotorász hajamban,
az egyedüllét,

mint a roncs levél, betemet. Bedől a
fű az ajtómig, ki ne nyisd! Ki nyitna
be? Lerogy, benő a magány, amelyet
annyira vágytam.

Tőle mit remélsz? Hogy életem a
méz, a só fölé magasodjon. Ő a
hegy, amelynek tág tetején belátom
messze a múltat.

Elmarad a mély csevegés, leválik
súly s világ, lehull alakoskodásom
mind, leszárad, -  haladunk a létem
tőanyagáig,

pontba roskadt test-gravitációig.
Robban, és a lávaszavak kiválnak.
Holt szülőim élete újra, végleg
rámszegeződik.	

Árvaság a vers. Kikaparja őrzött
titkaid, meglop, kifüröszt a kincsből.
Nem segít se könyv, se a film lehűtni-
fűteni éjem.

Félek is, hogy elvadulok, ezért az
udvaron, kertben, a mezőkön nézek
szét: karóláb nyakmadarak struccolnak
ritmusaimmal.

Mi a magányosság? Kihülő vasérc, mely
pattog, vaktában feketül. Sötétlő
fák között világit a meztelen nyír.
Friss vereségszag.