Egy Hosszú Kávé

Ma ősz van és vasárnap, 
avarszag és dohányzom, 
az asztalkán fajanszban 
még gőzölög az égbolt, 
egy öntöttvas fotelben 
ülök a cifra balkon, 
kavarva hosszu kávét, 
míg végre lusta tükrén 
eloszlik és bedrappul 
mint kondenzált ökörnyál 
a kedvem égi mása. 
Pedig szép itt a Herbsttag, 
ahogy körülkeríti, 
mint birtokát a gazda 
a parkot és a kertet, 
hogy majd planíroz, ásat, 
és télre házat épít 
e zöldből és vörösből, 
ahonnan úgy hiányzol, 
hisz csak neked, ha egyszer, 
ha egyszer még, neked csak, 
valami házat, allét, 
napórát lusta tűvel, 
hová a hosszu árnyék 
magát befűzni boldog, 
s szakadt zakóm zsebébe 
a forró őszi holdat 
bevarrja éjszakára.