Földvár, apály

A nád haragzölden fénylő nyakát
Türelmetlen szerelmesként kiszívta 
A szárazság. Araszonként alább,
Centinként följebb: mélyponton a hinta.

Úgy dobja térde elé taraját
Az élceket vető, palackszinű víz,
Minthogyha vízfölötti Ararát
Alján csillogna kínon túli türkiz.

A nádszáron fakó sáv, sárga folt 
Az élő húsán: minden, ami volt,
Megostromolta testét, mint a vörheny;

Az úszó régi képét megleli,
Mosdatja, másik sorsot ad neki
A percenként emelkedő időben.